A katedrális kövei - Saint-Exupéry füveskönyve

A francia pilóta-író gazdag életművének ismert és kevésbé ismert darabjaiból válogató gyűjtemény átfogó képet ad az olvasónak arról, miként vélekedett ez a tevékeny gondolkodó szeretetről és szerelemről, gyermeki lélekről és barátságról, múltról és jövőről, háborúról és békéről, életről és halálról, istenről és hitről, igazságról és szabadságról, önmagunk kiteljesítéséről - egyszóval mindarról, ami emberi létünk része.

"Szeretsz, mert szeretsz. A szeretetnek nincs semmiféle észoka."

"Az, aki mindenekfelett a szerelem várásába szerelmes, sohasem fogja megismerni a találkozást."

"A közösség, amelyhez tartozom, nem egy párt, nem is egy szekta, hanem a hazám. "

"Jól csak a szívével lát az ember. Szemmel nem láthatod a fontos dolgokat."

Vajon minden komoly gondolkodó egyfajta anakronizmus? A saját idejéből kiszakadt – vagy a múltba, vagy a jövőbe tekintő, de a jelennel igazából kibékülni nem tudó, nem akaró, túlontúl erőteljes egyéniség? Az írásaikból, vallomásaikból vett idézetekből úgy tűnik: igen.

Antoine de Saint-Exupéry is az efféle különcök közé tartozott. Elég legolvasottabb és leggyakrabban idézett kisregényére, A kis hercegre gondolnunk (melyből, valószínűleg – épp ismertsége miatt –, egyetlen idézet sem került bele a Füveskönyvek-sorozat részeként megjelent gondolatgyűjteménybe), és azonnal rájövünk, hogy a sivatagban rekedt pilóta és távoli kisbolygójáról a Földre vetődött, imádott rózsája után vágyakozó kisfiú története nem a pillanatnak, hanem az örökkévalóságnak szól.

Ugyanez az örökkévalóság világlik át az író szinte minden gondolatán. Számára a modern, elgépisedett, nyájszellemű világ maga a sivatag, melyben a szeretet, a jóság, a transzcendencia bőven áradó forrásként van jelen.

Felfogása szerint minden kapcsolat, minden közösség túlmutat alkotórészein, a vezetést nem egyszerűen a legerősebbekre, hanem a mások szerető, mégis szigorú irányítására legalkalmasabb egyénekre bízná, a művészet pedig a meg nem alkuvó, szabad, ám semmiképp sem szabados individuumok feladata.

Különösen megindítóak Saint-Exupéry metaforái, melyekkel a minden csoportban, kisebb-nagyobb közösségben, nemzetben, sőt, magában az emberiségben megsejthető átlényegülést, transzcendenciát érzékelteti, hiszen egy katedrálist alkotó kövek valóban nem puszta kődarabok, hanem egy sokkal magasabb rendű egység: egy katedrális kövei.

Amit pedig szeretetről, barátságról, a szerelemről ír, mindenki számára megszívlelendő, hiszen nála emberibb módon kevesen fogalmazták meg ezek lényegét.

Mert nem elvenni, hanem adni kell megtanulni, a sajátunktól eltérő ideák megfelelő hozzáállással nem rombolnak, hanem gazdagítanak, és a kapcsolatokban nem szabad keresni semmiféle indítékot, mivel minden vonzalom és szerető kapcsolat nélkülözi az észokakat: önmagáért való.

Saint-Exupéry mondatai nem is tanítani próbálnak, sokkal inkább imák. Ahogy a szerelemről, a szeretett lényhez írt fohász is – melyben néhány sorba sűrítve ismerhetjük meg az író életfilozófiáját – jól példázza ezt:

„Szétszórt voltam, és boldogtalan: tégy összeszedetté.

Vak voltam: hozz nekem fényt.

Kiszáradt voltam: hadd árasszam rád bőséggel szerelmemet.

Ne okozz nekem túl sok fájdalmat, ha nem igazán szükséges, és ments meg attól, hogy én valaha is fájdalmat okozzak neked.”

Galamb Zoltán

2009. május 25.