Boldog vég

A vaskos borítékot, amely Ircsikétől jött, félre tette a többi iratai közé... majd később, valamikor átnézi, gondolta. De valahogy mindig akadt sürgősebb tennivalója. Nem is bontotta fel, csak két évvel később, amikor elköltözött abba a kisvárosba, ahol állást kapott, és kirakodott a dobozokból, amelyekben a holmija odaérkezett. Először nem is tudta, mi lehet benne. Amikor föltépte, a saját hat éves kori fényképe akadt a kezébe, aztán egy másik, amelyiken ketten vannak az anyjával, az anyja szép és fiatal, furcsa, régimódi, bőszoknyás nyári ruhát visel, egy parkban ülnek, mögöttük magas, tölcséres virágok, az ő kezében valami játékszer: igen, most már emlékezett, egy kis játék szamár volt az, amelyik lépegetett, ha egy mágnest húzogattak az orra előtt. Hirtelen visszatért minden, az a nyári délután, amikor a környékre kirándultak, és betévedtek egy falusi búcsúba, ott kapta ezt a kis szamarat. És ott voltak mind a többi délutánok és esték, a meseolvasások, az állatkert... Éles, alig elviselhet fájdalom hasított bele, mindent odaadott volna, ha csak egyetlen percre viszontláthatná, ha legalább a régi lakásukba visszatérhetne, ha újra végigmehetne azon az utcán, ahol azelőtt minden reggel. Hetekig semmi másra nem tudott gondolni, és a fájdalom sehogy sem akart csillapulni. Aztán elmúlt ez is. Részlet