Aki nem lép egyszerre - Harmadik kötet - Azok az őrült nyolcvanas évek

"Sohasem gondoltam volna, hogy nő létemre egyszer katona leszek, de most azzá kellett válnom, hogy megmutathassak valamit. Amikor írtam ezt a regényt nem egyszerűen a katonákat láttam, a sereg hétköznapjait, hanem egyfajta sűrítményét annak a beszorultság-érzésnek, amiben akkoriban éltünk, a múlt sötét és kibogozhatatlan terheit, és a mindennek ellenére bennünk élő végtelen szabadságvágyat, amivel kitörni próbáltunk ebből. Most is a szabadság iránti vágyam ihlette ezt a regényt, és miközben kerestem a szavakat, hitet akartam adni ahhoz, hogy újra rátalálhatunk akkori önmagunkra. "
Rist Lilla

"De ma éjjel csend van, a szokásosnál sokkal nagyobb csend, Franszoá lemászik az ágyáról és elindul a sötétségbe. Simán átjut az ügyeletesen, az aegü. az asztalra borulva alszik. Nem veszik észre még akkor sem, amikor a betonkerítésnél jár. Van egy hely, már napok óta kinézte, amit nem lehet látni az őrtornyokból, se a kettesről, se a hármasról, valahogy úgy érnek össze a szögletek, hogy nem, és ilyenkor a sötétségben pláne nem lehet észrevenni semmit. Egyébként is micsoda kabaré hadsereg ez, egy fél vadászgépet sem tudnánk lelőni, már az is kisebbfajta csoda volna, ha sikerülne lőszert vételezni a raktárból. Franszoá kitámolyog a betonkerítéshez, maga sem tudja, hová megy, csak megy, mert menni kell, mertez itt maga a bolondokháza."