A Regék és mondák sorozat legújabb kötetében japán mesék és legendák kaptak helyet. A távoli Japán idegen kultúrájában az ragadja meg az olvasót, ami minden nemzet irodalmában közös, és talán a legfontosabb: az emberség. Könyvünk meséi zömmel olyan gyűjtésből származnak, amelyet Kr. u. 1100 és 1350 között jegyeztek le, és olyan eseményekről szólnak, amelyek a 850 és 1050 között eltelt két évszázadban, a japán kultúra klasszikus századaiban történtek. Erre a történelmi korszakra a kínai hatások átvétele és meghonosítása jellemző. Ezek közül is talán a legfontosabb a buddhista vallás és művészet; ez évszázadokon át döntő befolyást gyakorolt az egész japán kultúrára. E középkori japán regék és mondák hol különösek, meghatóak, felkavaróak és fennköltek, hol pedig tréfásak és vaskosak. A történetek szereplői hamar elnevetik és elsírják magukat, de nem sietnek a gyilkolással, és nem keresik azonnal a bosszú lehetőségét, isteneik pedig – néhány helyi istenség kivételével – kedvesek. A Móra kiadó új kötetével az eddig kevésbé ismert távol-keleti kultúrkör történetei kerülnek közel a magyar olvasókhoz.
Eljárogatott egykor Kaisú, a Gion-templom főpapja titokban egy palotába, melynek tulajdonosa a fővárosban lakó legbefolyásosabb tartományi kormányzó volt. A kormányzó megszimatolt valamit az ügyről, de úgy tett, mintha semmiről sem tudna.
Egyszer, míg a kormányzó távol volt, ismét besurrant Kaisú a házba, és otthon érezte magát. Amikor visszajött a kormányzó, észrevette, hogy a felesége és a többi nő zavartan viselkedik. Rögtön megértette a helyzetet. Észrevette, hogy a ház női részében az egyik hosszú tárolóláda, mely egyébként nyitva állt, most be volt csukva és zárva. Nyilvánvaló, hogy oda rejtették a besurranót. Odahívott egy idősebb csatlóst és még két szolgát. Ezután utasította őket, hogy vigyék el a ládát a Gion-templomba mint ajándékot azokért a szútrákért, melyeket ott elkántáltak. Fölkerült hát a láda a szolgák vállára, akik elindultak vele egy csatlós kíséretében. A nők, bár elszörnyedtek, nem szóltak egy szót sem.
A Gion-templom szerzetesei kisereglettek, hogy fogadják a ládát, és nagyon meg voltak hatódva az ajándékozó nagylelkűségétől.
– Kerítsétek elő a főpapot! – mondták egymásnak. – Mi nem nyithatjuk fel nélküle.
Hosszú késéssel visszatért egyikük, és jelentette, hogy sehol sem találja. A csatlós türelmetlenkedett, mondván, hogy nincs több ideje a várakozásra.
– Én itt vagyok – mondta. – Senki sem fog megvádolni benneteket semmivel. Rajta, csak nyissátok ki! Sietek.
A szerzetesek még ekkor is azon tanakodtak, hogy mit tegyenek, amikor egy gyászos hang szűrődött ki a ládából:
– Bármelyikőtök legyen, csak tegye már meg!
A szerzetesek alig hittek a fülüknek, de óvatosan kinyitották a ládát, mire előbukkant a főpap feje. Annyira megrémítette őket a látvány, hogy mind elmenekültek, velük együtt a csatlós is. Eközben kikászálódott a főpap a ládából, és futott, hogy elrejtőzzék valahol.
A kormányzó természetesen kicibálhatta volna Kaisút a ládából ott a helyszínen, és farba rúghatta volna jó néhányszor, de ez nem lett volna kielégítő. Bölcs dolog volt tőle, hogy ehelyett megszégyenítette. Kaisú mindig is fecsegő természet volt, még a ládában is akadt mondanivalója.