"A toronyszobában végül is kialudt a függolámpa, de ez nem lehet ok arra, vélte Lilly, hogy a zsalukat behajtsa és álomtalan szemét álomra hunyja. A Kékszakáll odaát bizonyosan lefeküdt, és nyugovóra tért fekete és fehér szolgaszemélyzete is. így o büntetlenül kémlelhet át a kerítésen a tilos, félelmes és mégis annyira vonzó csodák után. Zajtalanul kiosont a folyosóra, odabátortalankodott a kertre nyíló ajtóhoz anélkül, hogy Dora, aki az öreg Sauerrel együtt még a konyhában tartózkodott, észrevette volna? Ekkor leírhatatlanul megható, emberi hangot hallott. Nem valami legyurt fájdalom utórezgése ez? Vagy titkolt, boldogtalan vágyakozásé? De nem, mégsem emberi hang. Cselló szól, és a hangok az újból megnyílt toronyablakból ömlenek ki az elpihent éjszakába. Lilly mozdulatlanul figyelt, nem gondolt arra, hogy könnyu papucsban áll a nedves kavicson és hogy világos muszlinruhájának szegélye holnap árulója lehet. Lehetetlen, hogy ugyanaz az ember csalhasson ki ilyen hangokat a lélektelen hangszerbol és tegyen tanúságot dalban meghatott lelkérol, aki vadul és gogösen uzi maga alatt lovát és aki védtelen asszonyokat vet fogságba és oriz cerberusként..."
A szerzorol: Eugenie Marlitt a XIX. század második felében a németországi romantika sikerszerzoje volt. Kereken tíz regényt írt, melyek több kiadásban magyarul is megjelentek.