Szokatlanul más költészettel állunk szemben az Ünnepi Könyvhét alkalmából megjelent kötetben, mint amilyet fiatal erdélyi költőktől elvár a magyar irodalmi közvélemény. Orbán versei annyira másak, hogy már első pillantásra is szinte minden megmozdulása provokatív: témaválasztása, motívumrendszere, szinte minden alkotásában jelen lévő költőszerepei a költészetről szóló szándéknyilatkozataival együtt gyakran a szakítás, a botrány jegyében szólnak. Furcsamód ugyanakkor jelentkezése egyáltalán nem jelenti azt, hogy el akarná hagyni, vagy meg akarná tagadni erdélyiségét. Hiszen úgy írja verseit, követve Ady Endre, Kassák, a múlt század avantgárd költőinek példáját, hogy éppen azt a hagyományt mutatja fel a visszájáról, amelyben felnőtt. Rá valóban illik a szegedi irodalomtörténészek által Derrida nyomán megfogalmazott dekonstrukció paradigmája, mint egész művészetét átfogó és meghatározó irodalmi gesztus. Az általánosításokkal folyvást szembeszegülő egyénisége, a hagyományt és a nyelvet átható, az olvasót megtévesztő alkotói magatartása, gyakran a rombolásig menő indulatossága és ezzel együtt érvényesülő derűs humora mind a kötelező kizárólagosság igényével megfogalmazott, rögzített, patetikus irodalom ellenében hat. Ez a szubverzív magatartás, ez az iróniával párosuló sokféleség mindezeket az elemeket egy olyan saját stílusban egyesíti, amely magában hordozza ezeknek az elemeknek az egymásra vonatkoztatottságát, és úgy nézi a világot, hogy az összes durvaságon, obszcenitáson, giccsen keresztül is felcsillan az örök szépség. Saját költészetét az állandó szerepjátszás mellett valami igaz tükörképének is tekinti: Árnyékom a vers./ Úgy születik, hogy te rám ragyogsz. A könyvet Margócsy István tanulmánya zárja.
|
