„Közel jött hozzám a város, szinte rám telepedett erőszakos nagyságával, színével, szagával, kissé idegenes nyelvével is, de a szülőfalumat el nem nyomhatta, meg nem sérthette, még csak nem is homályosíthatta el sem akkor, sem később, és azóta sem soha. Tudom, hogy Gölle azóta megváltozott formájában, szokásaiban és bizonyára nyelvében is, de az a falum, amelyben én születtem, a nagy béke zsúpos házainak sora, az emberek szíve, a Kácsalja és a Cönde, a templom és a temető meg nem változhattak soha, mert emlékeim lelkében őrzöm őket, s ez a lélek örökkévaló.”

Fekete István röviddel a halála előtt fejezte be megindító önéletrajzi regényét, amely Somogy megyében eltöltött gyermek- és ifjúkorát eleveníti fel. Az egymást követő, hol derűs, hol borongós emlékek segítségével a szerző elvezeti az olvasót különös hangulatokkal teli írói világába, beavat megérzéseibe, legbensőbb titkaiba. A regény egyúttal fénykép mindazokról, akik a gyermek Fekete István személyiségét, világképét formálták.

Olvass bele!
Részlet a regényből

(..)
Ezen az estén nagymamával egyedül maradtunk, mert szüleim elmentek valahova. Azon az estén a könyhában vacsoráztunk, mert nagyanyám azt mondta, hogy Margitnak is kell pihenő, és csak egy kis sült krumplit eszünk vajjal, ami nagyon egészséges.
Margit vacsora után rendet csinált a konyhában, és varrnivalót vett elő. A tűzhelyen lassan roskadozott a parázs. Később beszélgetni kezdtek, ami engem nem nagyon érdekelt, aztán már nem is hallottam őket, mert a kéményben vonított a szél, én pedig a karácsonyra gondoltam, ami nagyon gyorsan elmúlt; Pista bácsi is eszembe jutott, és a gondolatokkal játszva, önkéntelenül felidéztem magamnak az emlékeket. (Úgy érzem mai is, hogy amikor írok, a gondolatokkal és emlékekkel játszom, de már újra annak a konyhának hatvan év előtti sültkrumpli-szagú légkörében, amely úgy vesz körül, mint az újraéledt múlt és valóság.)
Sokszor gondoltam azóta is arra, hogy talán én már akkor elkezdtem írni, csak éppen nem írtam le a gondolatokat, amelyeket játszva idéztem fel magamnak.
Akkor is láttam, és mai is látom például, amint anyám tartja a lámpát magasra, ide-oda világítva a külső folyosó falára, illetve a szögön lógó nyúlra, amit Pista bátyám „vetkőztet” nagy szakértelemmel. Én nagyanyám kezét fogom, és bevallom, semmi sajnálkozás nincs bennem a nyúl halálát illetően, hiszen a bunda oly tüneményes gyorsasággal jött le tulajdonosáról, hogy az nem is fájhatott…
Nagybátyám kése a szó szoros értelmében „borotvaéles” volt, és családunkban – nem is tudom, miért – szinte hagyományos volt a késtisztelet. A zsebkésnek, vadászkésnek, kerti késnek mindig ragyogó tisztának és borotvaélesnek kellett lennie.
Ha nem ilyen volt, az nem volt „kés”, csak „bugyli”, „békanyúzó” vagy „kusztora”.
- Öcsém – mondta Pista bátyám apámnak mindjárt érkezése után -, hoztam neked egy bicskát. Stéjerban csinálták, de a penge „solingeni”. Borotválkozhatsz is vele…
De Pista bátyám nemcsak kést hozott, hanem élesítőt is. Ez pedig nem volt kő vagy acél késélesítő, hanem valamiféle „smirgli”, azaz „dörzspapír”, szóval vászonpapírra kent bevonat, ami a legfinomabb barna kvarcpor volt. A kvarcport általában fehérnek képzeli az ember, de ez barna volt.
Apám néha reggelenként bajuszkötővel felkantározva, ide-oda villantva fente a papíron valamelyik késünket, mert azt tartotta, hogy nemcsak ruhájáról, lábbelijéről, de a bicskájáról is meglátszik, ki a „rendes” ember.
És nem is tudom, hogy van ez, ezt a késszeretetet és tiszteletet én is örököltem, bár kisebb mértékben, és mindenesetre megvan a véleményem arról a vadászról, aki rozsdás, piszkos, lötyögő „kusztorát” vesz elő ebédnél… és belevág ezzel a mocskos szerszámmal a kenyérbe.
Hogy ekkor hány éves lehettem, megint csak nem tudom, de azt később is, mindig éreztem – amikor a vadászat és az ölés fogalmát tisztán szétválasztottam -, hogy a szépen lőtt vad alig érez több fájdalmat, mint a nyúl, amikor már szögre akasztják. Pedig a csirkék, jércék ölését nem tudtam nézni, disznóöléskor a vánkos alá dugtam a fejem, és a vágóhídra sosem voltam kíváncsi. A magam szúrt, ütött vagy vágott fájdalmaival pedig alig vagy semmit sem törődtem.
És – természetesen – egészen más nyúl volt a Húsvéti Nyúl is, amely körül tavasz volt, ibolya és a tavaszi kertek zsendülő, földszagú virágillata; és mindezeknek nem is volt semmi közük a szögre akasztott nyúlhoz, amelyet Pista bátyám szinte percek alatt vetkőztetett le. A karácsony táján lőtt nyúl vadnyúl volt, a húsvéti pedig szelíd, olyan kedves háziállatféle.
Úgy érzem mindig, hogy ezek az emlékek, kibontakozó értelmem első emlékei egy kicsit mindig tudatalattiak voltak, álomszerűek és összefüggéstelenek, mert húsvét után mindjárt nyár vége van, a falon piros már a szőlőlevél, nagyanyám ölében fekszem valami félálomban, és megmagyarázhatatlan boldog szomorúság van a szívemben, mert szól az őszibogár, az ég már csillagos, és az őszszagú kert lélegzete összekeveredik az erdei szalma meleg, nyári illatával.
Most visszagondolva ezekre az estékre, bizony alig lehettem több három-négy évesnél, hiszen idősebb gyereket nem szoktak már ölbe venni, és nem is emlékezhetnék szinte látványszerűen nagyanyám vértelen, fehér kezére, kinyújtott mutatóujjára, amint a sötétbe mutatva kíséri a kis tücsök őszi muzsikáját.
- Hallod, kisfiam? Krii-krii… ezt mondja az őszibogár. Krii… krii… bizony, ősz van, azt mondja.
Hatvanszor szólalt meg azóta az őszibogár, és valahányszor megszólal: ott fekszem mindig nagyanyám ölében, látom fehér arcát, és hallom hangját, amely mindig együtt szólt az elmúlt esztendők esetten múló, avarszagú emlékeivel: krii… krii…
Aztán megszólalt a harang – a templom közel volt hozzánk -, s ilyenkor a kis muzsikusok mintha elhallgattak volna. Nagyanyám összekulcsolt két kezébe fogta kezeimet, s a harangszó ringatását már csak álmomban hallottam és elmúlóban…
Ilyen homályos, nagyon távoli emlék még egy kis cinke – most már tudom, hogy: kékcinke volt – és az a napsugaras őszi délelőtt, amikor a vadszőlő piros levelei közül kibújt egy kék tollú kis madár, egészen közel az arcomhoz, és én meg akartam simogatni. A kis cinke nem repült el, de fürgén kibújt simogatásom elől, és két kis fekete szeme mintha nevetett volna.
De ekkor az udvar végén, az istállóból kitódultak a marhák. Az öregek komolyan bólogatva, a fiatalok pedig kelekótyán ugrándozva rohantak a vályúhoz inni.
Ha erre gondolok, mindig mintha nyár lenne, mert a kút mellett a barackfák, a zöld levelek között sárgul már a barack, a ribizlibokrokon pirosak már a kis fürtök, és mintha a kert virágainak lenne méhdongásos, viaszszagú, meleg, édes illatuk. (…)