Ülök a matracon

Berki Judit fanyar humorú könyvében nem végződik minden csók boldog házassággal. Az egymáshoz lazábban-szorosabban kapcsolódó novellák öt év történetét ölelik fel, hősük pedig egy harmincas éveiben járó nő, aki nemrég került ki egy hosszabb kapcsolatból barátai – például Lepke, a kissé neuraszténiás operetténekes és Bóna, a malíciózus újságíró – segítségével.

Környezetében lassan mindenki férjhez ment, családot alapított, majd el is vált, csak ő éli még mindig kamaszéveit. Mi lehet a baj vele, hol maradt le a többiektől? Lemaradt-e egyáltalán, csak azért, mert nem őgy él, ahogy a társadalom azt elvárja tőle?

Az út- és párkereséshez a mai Budapest kínál festői hátteret, de a Kazinczy utcán kívül hősnőnk próbálkozik az interneten és társkereső irodában is, változó sikerrel. Persze találkozik rendes fiúkkal, akik igazán szeretik, csak éppen az egyik kizárólag hálóingben tud aludni, minden másban meghűl, és kaparni kezd a torka, míg a másiknak a mexikói csilis csoki, a lingammasszázs és a világháló segítségével elsajátított öt legjobb kéztechnika ellenére sem áll fel. Útját jósnők, pszichológusok és látóasszonyok szegélyezik, nem is beszélve a segítőkész barátnők hadáról.

A harmadik évezredre a szingliirodalom megkerülhetetlen, rengeteg alkotást számláló műfajjá vált, Berki Judit kötetét realizmusa, őszintesége és szókimondó, mégis intellektuális humora emeli ki a képviselői közül. A könyv egyúttal ironikus pillanatkép is a huszonegyedik századi Budapestről és annak értelmiségi szubkultúráiról.

A Réti sikerein felbuzdulva a Katival elhatároztuk, hogy adunk még egy esélyt az internetes társkeresésnek, elvégre ha egy 43 éves négygyerekes anya hetente háromszor randizik, csak akad valaki nekünk is, tíz évvel fiatalabbaknak. Kati Igorkáról tett fel egy képet, amint az ágyában fekszik, plusz odaírta: „és van még két cicám is”, én viszont óvatosabb voltam, okultam korábbi tapasztalataimból, amikor jeligének egy Woody Allen-idézetet választottam: „egy szó, mint száz, kéne egy kis sperma”, amit akkor rendkívül szellemes ötletnek találtam, ám amikor a huszadik ember is azt írta, hogy van itt elég, csak győzzed nyelni, és a kétszáz válaszolóból csak egy tudta, hogy Hannah és nővérei, rájöttem, hogy annyira talán mégsem szellemes.