Életálom

„…egyikőtök sem volt tudatában annak, hogy egyformák vagytok, szeretetre képtelenek, gyűlöletre mindig készek, te ájtatos vallási szerepeid ellenére nagyon sok embert gyűlöltél, és gyűlöltetted meg magadat velük, apu mindezt a szenvedésre ítélt zsidóság dobozába rakta, ő is gyűlölt, de nem beszélt róla soha, a felesége is gyűlölt mindenkit, aki nem értette az ő szenvedéseit, ezért nekem nem maradt más választásom, mint megvárni, amíg elapad a gyűlöletetek, mert a halál mindezt egy pillanat alatt semmissé teszi, s akkor szerethetlek benneteket mindazért, amit soha nem tudtatok adni nekem, végre büszke lehettem arra, hogy megtanultam szeretni, végre lerázhattam magamról a gyűlöletetek borzasztó és riasztó terheit, végre szabad ember lehettem, és úgy gondolhattam mindkettőtökre, mint nehéz sorsú, a küzdelmekben többnyire alulmaradó, tanácstalan, elveszett emberekre, hiszen soha, egyetlen pillanatban sem értettétek, mi és miért történik veletek, elszenvedtétek a saját életeteket, megtörtént veletek, mint ahogy én is megszülettem, minden rossz döntésetek ellenére megmaradtam, felnőttem, és a halálotok után végre otthonra leltem saját magamban.” A trilógia (Apuálom, Anyuálom, Énálom) egy három részből álló monológ. A szüleim és a nagyszüleim történetét próbáltam rekonstruálni – ahogy egy kisgyerek, aki egyetlen lélegzettel, áradatként mondja el fájdalmát, szeretetéhségét és elfogadási igényét. A szülőkhöz szóló ima ez a könyv. Ima az elpusztított rokonokért, ima a szülők tönkrement és tönkretett életéért, ima mindazokért, akik felnőttként sem érthették meg, hogyan vált családjaik pusztítójává, generációjuk megsemmisítőjévé a „történelem”: a megmagyarázhatatlan, érthetetlen rombolás, a kirekesztés és a megsemmisítés. Ez a könyv nem születhetett volna meg a narrátor emigrációja nélkül. A két, emigrációm színhelyéül szolgáló ország kultúrája és értékrendje hozzásegített ahhoz, hogy felépítsem saját, intellektuális függetlenségemet. E hármas imával állítok emléket családom minden kirekesztett tagjának.