Nincs engedélyezve a javascript.

Neil Gaiman: Amerikai istenek könyvajánló

istenek.png

Miután az utolsó oldallal is végeztem, erősen gondolkodóba estem, hogyan fogom megírni a véleményem az Amerikai Istenekről. Ami leginkább eszembe jut a történet kapcsán, hogy tömény és sötét. Az egyik (legalábbis számomra) nagy érdekessége a könyvnek, hogy bármennyire is azt éreztem, most kellene egy kis szünetet tartani, jó lenne napfényre menni, hogy megtöltsem magam egy kis derűvel, a könyv állandóan visszahúzott, egyszerűen képtelen voltam letenni.
Atmoszféráját tekintve komor és lehangoló, de ez a két jelző mindenképpen kötelező eleme a történetnek. Minden kétséget kizárólag Gaiman egy zseni – bár elgondolkodtató, hogy miért tartja ennyire vonzónak a halált, vagy miért foglalkoztatja ilyen mélyrehatóan.
Alkotott egy amerikai világot, amely nem elég, hogy pusztító, ha már az emberiséget nézzük, de mindezt megspékelte az istenek jelenlétével. És ha mindez nem lenne elég, ezek a – számunkra – természetfeletti lények olyan jegyeket képviselnek, mint a halandó emberek. Az évek során, a civilizáció fejlődésével számos dologról feledkezünk meg, egyre kevésbé jelenik meg az emlékeinkben, gondolatainkban a kultúránk, a különböző babonák, a mitológia és a hitünk. Mint ahogy ezek is folyamatosan kopnak ki a mai korból, úgy az istenek is egyre kevésbé tűnnek fel előttünk. Gaiman könyvében az isteneknek kell a hit ahhoz, hogy életben maradjanak, de hiszem – és ez egy szubjektív vélemény –, hogy mindezek mögött számos mélyebb mondanivalója is akadt a szerzőnek. A régi dolgok már nem számítanak, a régi dolgok már kevésbé érdekesek, a régi dolgok már nem léteznek. Helyette jönnek a fejlettebb, újabb és modernebb eszmék, amelyek felülírnak mindent és prioritást élveznek egy letűnt korszakkal szemben. De térjünk vissza az istenekhez: mi van akkor, ha az emberek elveszítik a hitet az isteneikben, vagy éppen elkezdenek egy új istent imádni? Erre pedig az új istenek rátesznek egy lapáttal. Nem nehéz kitalálni, a régi istenek megszűnnek létezni.

Az alapötlet, hogy a régi istenek és az új istenek megküzdjenek egymással, zseniális. Mindezt azért, mert az új istenek már eléggé unják a régi isteneket és elavultnak tekintik őket. De a régi istenek egyszerűen nem akarnak meghalni - igen, ebben a történetben az istenek is meg tudnak halni -, az író stílusában valahogy így áll össze a véleményük: nehogy már egy nyikhaj üljön a trónon. Na jó, nem szeretném elbagatellizálni, de Gaiman-nek van egy tipikus humora, olyan igazi angol száraz humor, ami beleivódik az emberbe olvasás közben. Voltaképpen az Amerikai Istenek javarészt erről szól, mind a 600 oldala. Persze ezt így nagyon lekerekítettem, és ha éppen olvasod a könyvet, akkor néhol azt is gondolhatod, hogy ez kissé zagyva, kissé vontatott, pedig hidd el, a végére érve meglátod majd, hogy miért kellett minden részlet. Így fog bezárulni a kör és kapod meg a tökéletes végeredményt, a többit pedig egyszerűen élvezd!

Árnyék érdekes figura. Nem beszél sokat, nem nagyon izgatja semmi. Szinte már sztoikus nyugalommal fogad mindent, ami a szeme elé kerül. Kicsit olyan, mint a paraszt a sakktáblán, lépked előre, nem kérdez, nem beszél, csak teszi, amit mondanak neki. De lássuk be, egy paraszt is tud mattot adni a királynak, ha okosan játszanak vele.
Pár napja van a börtönbüntetéséből, amikor az igazgató behívja és közli vele, hogy a felesége autóbalesetben meghalt, ezért hamarabb elengedik. A repülő első osztályán megismerkedik egy férfivel, aki egyszerűen csak Szerda Úrnak hívatja magát. (Mert éppen szerda van, mennyire jó már.) Munkát ajánl Árnyéknak, aki közli vele, hogy otthon már vár rá egy meló és nem érdekli más. Vihar miatt a repülő nem jut el Eagle Point-ba, ezért a férfi autót bérel, hogy mielőbb hazajuthasson felesége temetésére. Útközben betér egy kocsmába, ahol „véletlenül” ismét belefut Szerda Úrba, aki ismét felajánlja az állást. Árnyék újfent nemet mond, de Szerda Úr nem adja fel. A munka nagyon kecsegető; kissé veszélyes, kissé kockázatos, akár bele is halhat, de megfizeti, mindemellett juttatásokat is kap, és ha megéri a nyugdíjas kort, akkor kellemes életet biztosít neki anyagilag. Ki ne akarna egy ilyen helyen dolgozni? Találkozásuk pillanatától fogva, van ebben az emberben valami furcsa, valami természetellenes, és mindig egy lépéssel Árnyék előtt jár.

Árnyék és Szerda átszelik Amerikát, miközben számos istenséggel, mitológiai lénnyel találkoznak, mindezt azzal a céllal, hogy össze…. na, nem lövöm le a lényeget, tessék elolvasni.

A különböző novella jellegű leírások mindenképpen lényegesek, hiszen itt kapjuk a legtöbb információt arról, hogy a bevándorlók hogyan hozták be Amerikába a saját mitológiájukat, legyen szó Egyiptomról, Japánról vagy akár a keltákról és még sorolhatnám.  Megismerjük a hitvilágukat, az ő isteneiket és babonáikat.

Érdemes nagyon figyelmesen követni a történetet, mert a nevek miatt könnyedén elcsúszhatunk és elveszíthetjük a fonalat – több esetben is váltakoznak, miközben maga a személy egy és ugyanaz.
Nem állítom, hogy nem fordultam kissé magamba, miután befejeztem ezt a vidámnak éppen nem tekinthető könyvet, sőt sanszos, hogy két napig rajzfilmeken fogok élni, de ami biztos, hogy nem az utolsó olvasmány volt Neil Gaiman-től. Tökéletesen egyetértek az író szavaival: „Ezt a könyvet azonban az olvasók vagy imádták, vagy gyűlölték” – mindezt én kiegészíteném azzal, hogy semmiképpen sem lesz közömbös. Én imádtam!

 

Írta: Anarchia Könyvblog