Interjú a Kilépőkártya szerzőjével, Urmai Gabriellával

Hétköznapi életek, fiktív, vagy valóságos karakterek Urmai Gabriella főhősei. Életmorzsákból táplálkoznak történetei, amelyek egy blogból kinőve könyvvé fejlődtek mára. Az írás folyamatáról, inspirációról és most megjelenő könyvéről, a Kilépőkártyáról beszélgettünk. Blogstar-interjú.

Színészettel kezdte, majd újságíró lett, most pedig már a napokban megjelenő könyvének, a Kilépőkártyának bemutatójára készül. Honnan jött az ötlet, hogy a színpadot írásra cserélje?

Húsz éve vagyok újságíró, a színház csupán kilenc gyönyörű év volt az életemből. Valójában soha nem éreztem magam színésznek, mindig írás közben éreztem magam biztonságban.

Gyerekkorom óta futnak történetek a fejemben, nehéz volt megértenem, hogy más embereknél ez nem feltétlenül így van. Azt hittem, ez is olyan természetes dolog, mint ahogy mindenki álmodik, vagy amikor éhes, akkor eszik valamit.

Sokáig én voltam a furcsa lány, a színházban azonban ezt a „furaság” nem volt természetellenes, hiszen ahol mindenki „fura”, ott a „furcsa” sem lóg ki a sorból. Az útkeresés fontos állomása volt ez az életemben.  A karakterépítés egyébként az írásban ugyanolyan fontos, mint a színpadon.  Egész életemben figyeltem az embereket, érdekel, hogyan működnek. Szeretem ez a megfigyelő szerepet, de ma már nem ijedek meg attól, hogy a figurák megragadnak bennem, és saját életre kelnek a fejemben.

Elmondható, hogy manapság egyre többen írnak.  Nem volt önben egy kis félsz azzal kapcsolatban, hogy a rengeteg frissen megjelent könyv között nem lesz majd akkora olvasótábora? Mitől több, vagy mitől más a Kilépőkártya a „társaihoz” képest?

Nincs bennem félelem, nem viszonyítok. Nem akarok megfelelni senkinek, csak elmesélem a történeteimet, és a blogom alapján úgy tűnik, vannak olyan emberek, akik várják és szeretik. Persze, a könyvet el is kell adni, hiszen amellett, hogy szeretném, ha minél többen lennének „Urmai rajongók”, ez egy termék is. Találkoztam egy csodás grafikussal, Balázs Brigittával, aki megrajzolta azt a világot, amit én belül látok. Szembe mentünk a megszokott formákkal és egy rendhagyó design könyvet készítettünk: kitaláltuk, hogy legyen egy kicsit glamúros, egy kicsit magazinos és akkora, hogy elférjen egy női táskában. A kilenc novellát odaadtam kilenc olyan ismert embernek, aki számomra hiteles a saját területén, és megkértem őket, hogy „fogadják örökbe” a hozzájuk közel álló történetet. Három színésznő (Trokán  Anna, Szorcsik Viktória, Timkó Eszter ), egy paralimpikon úszó  (Sors Tamás), egy énekes (Vastag Csaba),  egy prímás (Salamon Beáta), egy író (Kerékgyártó György), egy spirituális coach (Zámbó Márta) és egy pszichológus (Makai Gábor)  ajánlásával és fotójával kezdődik minden novella. Ettől talán érdekesebb, és jobban felkelti a figyelmet. Egyébként egy-egy novella akár két villamosmegálló között is elolvasható. A végén található kisregényhez azért kell egy nyugodt este.

Hétköznapi emberek a főhősei hétköznapi történetekkel.  De mégis mi az az apróság, vagy elsősorban kik azok, mik azok a történetek, amik inspirálják? Hogyan képzeljük el a folyamatot a pillanat megragadásától a végleges írásig?

Rutinos "élettolvaj" vagyok. Ezek a figurák lehetnek valóságos emberek, vagy valóságos élethelyzetek, amelyekbe belelestem, de az is lehet, hogy csak elkaptam egy pillanatot, vagy elképzeltem és beleszőttem a meséimbe.

A történetek központi témája az, hogy a végzet ugyan fontos dolog, de túl nagy jelentőséget tulajdonítunk neki, pedig a végzetnek többnyire nem jó az időérzéke. Éppen ezért nem mindegy, hogy kikkel kötünk szövetséget a hétköznapokra, amikor lépegetünk egymás mellett, vagy egy más mellett, aztán egyszer csak rájövünk, hogy nincsenek előre megírt életreceptek.

Például „trendi” manapság keresni az ikerlángunkat, sok női magazin cikke szól erről, de mi van akkor, ha ebben az életben nem találkozhatunk vele? És mi van akkor, ha képtelenek vagyunk együtt élni azzal, aki szerintünk életünk szerelme? De mesélek a bajszos nők létjogosultságáról, a szenvedély arcairól, és arról, hogy egy aprócska balerina hogyan változtatta meg az anyukája életét. A kilenc novellát egy kisregény zárja, amiben egy válóper peremén színre lép Fodor Lidi, a Kilépőkártya főhőse, aki a világ legőrültebb asszonya: egyáltalán nem a szokványos módon reagál arra a hétköznapi élethelyzetre, amikor látszólag minden ok nélkül megromlik a kívülről tökéletesnek tűnő házassága.

A novellákon kívül rendszeresen blogol a Blogstaron is Reneszánsz asszony néven. Tervez ezekből a kis történetekből is könyvet készíteni, vagy valami más nagyobb projektté alakítani?

A Reneszánsz asszony babaháza továbbra is blog marad, az örök szerelem, a bölcső és az a hely, ahol megtaláltam a saját hangom. Ahol lehetek érzelgős, ironikus, szürreális, vagy teljesen egyszerű, írhatok novellát vagy vélemény posztot, mert hatalmas szabadságot ad, hogy az olvasóim szívesen olvasnak, ha nem írok, akkor számon kérik és rendszeresen visszajeleznek. Ráadásul egy olyan támogató szakmai légkör vesz ott körül a szerkesztők részéről, ami ritka.

Eleinte „nagy volt rám a kabát”, ezért álnéven írtam a bejegyzéseket, az Anna Karenina egyik szereplőjétől, Ligyija Ivanovnától vettem kölcsön a nevét, de néhány hete a saját nevemen írok ott is. Belenőttem.