Könyvajánló: Chris Carter - Bosszú

Chris Carter neve mára egyet jelent a feszes tempójú, brutális és letehetetlen sorozatgyilkosos thrillerekkel. A Bosszú sem kivétel ez alól: sötét, kegyetlen és gondolatébresztő regény, amely már az első oldalakkal berántja az olvasót, és egészen a végéig nem ereszti.

A történet Los Angeles hegyei között indul, ahol brutálisan elgázolnak egy férfit. Első ránézésre egyszerű balesetnek tűnik az ügy, ám a holttest nem hazudik. A boncasztalon gyorsan kiderül, hogy a „baleset” csupán gondosan megrendezett színjáték volt, amelynek célja a valódi halálok elfedése: a rideg, kegyetlen kínzásokat. Amikor pedig rövid időn belül egy újabb, hasonlóan gyanús eset lát napvilágot, Robert Hunter nyomozó számára világossá válik, hogy egy rendkívül intelligens és vérszomjas sorozatgyilkossal állnak szemben. Olyan valakivel, aki talán már régóta űzi a maga embertelen játékát, nyomok nélkül, látszólag összefüggéstelen áldozatokkal.

A regény egyik legnagyobb erőssége Hunter és Garcia párosa. A köztük lévő dinamika, a folyamatos szóváltások és az abszolút működőképes munkakapcsolat újra és újra bizonyítja, miért olyan szerethető ez a duó. A humoruk pontosan annyit lazít a történeten, amennyi szükséges ahhoz, hogy a brutalitás ne váljon nyomasztóvá, mégis végig érezhető maradjon a feszültség. Miattuk mindig van egy plusz réteg a sztoriban, amitől az ember egyszerűen nem tudja letenni a könyvet.

A Bosszú sorozatgyilkosa különösen emlékezetes. A módszerei és az indítékai messze nem tipikusak, sőt, kifejezetten egyediek. Carter ezúttal nemcsak sokkolni akar, hanem el is gondolkodtat: óhatatlanul felmerülnek morális kérdések az olvasóban. Vajon mennyi gonoszságra képes egy ember? Hol húzódik a határ áldozat és tettes között? Ennél többet azonban nem érdemes elárulni, mert ez az a történet, amit spoilermentesen a legjobb átélni, ugyanazzal az izgatott feszültséggel, ahogyan a lapok peregnek.

Chris Carter könyvei nem szépirodalmi alkotások, és nem is akarnak azok lenni. Nincsenek túlírt, költői leírások vagy művészi metaforák, viszont annál pontosabbak és kegyetlenebbül részletesek. A gyilkosságok bemutatása sokszor hátborzongatóan realisztikus, így az érzékenyebb lelkű olvasóknak nem árt, ha lefekvés előtt pár kedves állatos videóval próbálják semlegesíteni az élményt.

A karakterek terén Hunter egyértelműen viszi a hátán a cselekményt. Intelligens, elemző és rendíthetetlen, Garcia pedig remek ellenpontja. Blake kapitány szerepe ezúttal kissé háttérbe szorul, sokszor inkább funkcionális jelenléte van, de ez mit sem von le a történet erejéből. A fókusz végig Hunteren és az ügyön marad, és ez pontosan így van rendben.

A regény hangulatát remekül tükrözik a benne található párbeszédek és gondolatok is. A humor és a sötétség különös egyensúlyban van, ahogyan például ebben a beszélgetésben is:

„– Ez a rendőrségi honlap, Carlos, nem az Instagram. Ezen úgy kell kinéznie, mint egy marhának.
– Tényleg úgy nézek ki azon a képen, mint egy marha?
– Mind úgy nézünk ki – válaszolta Hunter.”

De a könyv egyik legerősebb üzenete mégis az, hogy a valódi szörnyek nem a sötét erdőkben vagy az ágy alatt rejtőznek:

„Az igazi szörnyek, akik tényleg bántani tudnak, akik igazán félelmetesek, sokkal közelebb vannak, mint gondolnánk.”

A Bosszú ismét bebizonyítja, miért tartják Chris Cartert az egyik legjobb thrillerírónak. Brutális, gyors tempójú és végig fenntartja a feszültséget, miközben még arra is képes, hogy egy pillanatra megértesse az olvasóval a gyilkos motivációit, anélkül, hogy mentegetné vagy elfogadhatóvá tenné tetteit.

Ha szereted a sötét, kemény thrillereket, a jól felépített nyomozást és az emlékezetes karaktereket, a Bosszú kötelező olvasmány. De készülj fel: ez a könyv nem kímél. Sem idegeket, sem lelkiismeretet.