Rosemarie Eichinger: Esznek-e a halottak epertortát? könyvajánló
A cím és a borító alapján gondolhatnánk azt, hogy egy aranyos kis könyvet tartunk a kezünkben, azonban a történet meglehetősen komoly témát dolgoz fel. A halál elfogadását, és a gyász fázisait egy fiatal lány szemszögéből ismerhetjük meg. A különböző aspektusok, amelyek rávilágítottak, hogy mindannyian mások vagyunk, és máshogy kezeljük az elmúlást. Magam is meglepődtem, hogy a könyv letétele után, másképp kezdtem el a temetőkre gondolni. Megkönnyebbült a lelkem. Talán, legközelebb már én is felszabadultabban megyek ki a szeretteimhez, és nem érzem magam feszélyezve. Rosemarie Eichinger ugyanis fesztelen könnyedséggel ír a holtakról és a főszereplő fiatal lányról, Emmáról.
Severin Blum, sírásó és temetőkertész, ebből fakadóan egy kis házban élnek, itt a temetőben, kislányával, Emmával. Emma fiatal kora ellenére sok mindent tud a halálról, az elmúlásról, a gyászról, ezeknek a feldolgozásáról. Nap, mint nap látja az embereket, akik megfordulnak az ő birodalmukban, mindemellett feljegyzi a tapasztalatait. Krónikát ír a halottakról, "beszélget" velük, "meghallgatja" a történeteiket, ugyanakkor mondhatjuk azt is, szoros barátság alakul ki közte és egy-egy halott között. Azon túl, ott van a három fekete özvegy. Emma nevezte el őket így, ugyanis soha semmi sem tetszik nekik. Mindenbe belekötnek, zsörtölődnek, és ha csak tehetik, pletykálnak. Azonban vannak nagyon kedves látogatók is, akiknek a lány szívesen segít vizet hordani a sírhoz, illetve mindegyikükhöz van pár jó szava.
Ám Emmával még a kedvessége ellenére sem barátkozik senki az iskolában. Mindenki furcsának találja, és valahol félnek is tőle. A lányt nem zavarja, jobban érzi magát egyedül. Neki ott az édesapja, másra nincs szüksége.
Egy napon az iskolatársai közül egy fiú balesetben meghal. Ikertestvére Peter, nem igazán tudja, hogyan kezelje az elvesztését. Nem jár be iskolába, inkább minden nap egy romos épületben őgyeleg, majd délután hazamegy, mintha csak suliban lett volna. A nap további részét a temetőben tölti: órákon keresztül gubbaszt testvére sírjánál.
Emma egy ideje felfigyelt rá, nem érti, hogy miért teszi ezt Peter. Óvatosan közelíti meg a fiút, megpróbál szóba elegyedni vele. Eleinte nehézkesen megy a beszélgetés, Peter eléggé visszafogott személyiség, inkább a testvére volt az, aki könnyebben barátkozott. Ahogy oldódik közöttük a feszültség, úgy sikerül Emmának is közelebb férkőzni a fiúhoz, és átsegíteni őt a gyászon.
Emma életében is bekövetkezik egy olyan pillanat, amelyben Peter siet a segítségére. Valaki feljelentette Severint a gyámhivatalnál, így kiküldenek egy hivatali dolgozót, Theresa személyében. Noha semmi problémát nem talál, Emma nem kedvelte meg a nőt. Illetve azt is megjegyzi a családnak, hogy bárcsak máshol is ilyen körülményeket biztosítanának a szülők a gyerekeiknek. A lány retteg minden pillanattól, hátha újra felbukkan. Sajnos a legrosszabb rémálma bekövetkezik, csak éppen nem olyan formában, ahogy a lány gondolta. Severin és Theresa, úgy tűnik megkedvelték egymást, és szeretnének valamilyen kapcsolatot kialakítani, csakhogy Emma ezt nem tartja jó ötletnek. Haragszik az apjára, haragszik a nőre és haragszik az egész világra. Ebben a helyzetben siet Peter a segítségére, aki elmagyarázza: mindenkinek jár a boldogság és ezt édesapja is megérdemli - ahogy mindenki más.
" Semmi sem olyan biztos, mint a halál, ez Emma apjának egyik kedvenc mondása. "
Szerettem a karaktereket. Főként Severin volt a kedvencem, a maga jó kedélyű, humoros stílusával és a bölcsességeivel, amelyekből nem volt hiány. Emma egy nagyon értelmes lány, akinek szellemes megjegyzésein jókat derültem. Annak ellenére, hogy a történet témája komor, mégis sokszor megmosolyogtatott. Pont emiatt ajánlanám az olvasóknak: olykor segítséget nyújthat sötétebb pillanatainkban.
Írta: Anarchia könyvblog
