Nagy az izgalom a gyerekszoba régi, ütött-kopott játékai között: hamarosan megszületik a Herceg, és kedvenc játékot választ magának. Vajon melyikük lesz a szerencsés? Az autó nélküli autóversenyző? A sítalpas majom? A törött lábú gipszkatona vagy a hatalommániás keljfeljancsi? A szőke és kissé felszínes Szalvéta kislány? Talán a tüzesvérű Néger Baba? A játékok elszántak, a harctól sem riadnak vissza a siker érdekében. Csak egyvalaki akad közöttük, aki nem vesz részt a csatározásban: Kamarambó, a posztóbaba. Ő inkább azt szeretné kideríteni, miért született a világra. Úgy tűnik, a válasz a gyerekszoba falain túl vár rá, valahol a padláson, vagy még magasabban…

Olvass bele!
Részlet a műből:

(…)
ELSŐ FEJEZET

Hol voltam, hol nem voltam.
– Kamarambó! – mondta egy hang.
– Az meg mit jelent? – kérdezte egy másik.
Füleltem.
– Ez lesz a neve! A régi, szürke zakódból varrtam.
– Kár volt szétvagdosni! Még hordhattam volna.
Puha ujjak babráltak rajtam. Éreztem a nyakam, a fejem, a fülem. Testem is lett, karom, lábam, hasam.
– Milyen név a Kamarambó? Semmi értelme!
– Majd lesz, ha jól kitömöm a fejét kenderkóccal!
Ez a hang tetszett. Puha volt, lágy, meleg.
– Mondtam, hogy a kócra nekem van szükségem! – A másik hang karcos volt, zörgős és mélyebb. – Ha elromlik egy csap, kóc nélkül hogyan javítom meg?
– Majd hívunk szerelőt!
– Szerelőt? Még mit nem?! Jön a Herceg, spórolnunk kell. Te meg nekiállsz, és szétvagdosod a holmikat.
– A szívét a piros filcszoknyámból szabtam! – mondta az első hang.
– Azért is kár! – felelte a másik. – Van már itt épp elég baba.
– De ilyen még egy sincs!
Valami megszúrt.
– Fáj! – kiáltottam. – Ne csináld! Nem hallod?
Nem hallotta.
– Egy inggomb és egy nadrággomb a szeme! Kancsal lesz, de nem baj!
Amint felvarrta a szemem, egy arc rajzolódott fölém. Barna haj, kerek arc, gyöngyfogak. És az a szem! Soha életemben nem láttam olyan ragyogót! Ez persze nem nagy dolog, hiszen addig még egyetlenegy szemet se láttam. Mégis tudtam, hogy női szempárt nézek.
– Elkészült! – mondta a száj. – Hogy tetszik?
– Bánom is én! – szólt a másik hang, távolabb. Odapislantottam. Nyurga volt, kócos, szemüveges, férfi. – Tedd az alsó polcra!
– Előbb adj neki egy puszit! – mondta az aszszony. – Mintha a fiad lenne.
– Én? Puszit? Ennek? – A nyurga elhúzta a száját. – Ez a Senki Fia! – mondta.
Magasba emeltek, hirtelen sötét lett. Valamin hasaltam, arcra borulva. Ajtó nyikorgott, kilincs zörgött, csend lett. Nem szeretem a csöndet. Erre gondoltam. Aztán meg arra, hogy gondolok. Ez jó volt! Érdekes, mint minden. Nem volt nevem, azután mégis. Sötét volt, de kivilágosodott. Hallottam, láttam, éreztem. Dobog a szívem. Kamarambó, mondja, látod, ez az élet! Vagyis nem mond semmit, csak képzelem, hogy mondja. Képzelni is tudok! Jó kis szív, szeretem.

MÁSODIK FEJEZET

A sötétség megtelt hangokkal.
Valami zörömbölt, valaki csengetett.
– Közép kész! Beszállás! Szőnyegmegálló! Brrr! Csing! Tovább! Új felszálló?
Ez meg ki lehet?
Próbáltam a hátamra fordulni, hogy körülnézzek. Valaki rekedten rám dörrent:
– Ne moccanj, ha kedves az életed! – Narancssárga műanyagból készült, fekete csíkokkal. Hátsó lábait maga alá húzta, farka fölmeredt. – Hallod, mit mondtam?!
– Igenis! – vacogtam. – Ne moccanjak, ha kedves az életem.
– És? – szuszogott a csíkos.
– Kedves – bólintottam.
– Honnan tudod? – Mellényes mellkasa a földet súrolta. – Meg aztán – szörcsögött – kinek kedves, hm?
– Ezen még nem gondolkodtam. Csak nemrég lettem kész. Az imént születtem.
– Fölösleges volt! – vicsorgott. – Ez a polc már foglalt! Nélküled is vagyunk itt éppen elegen! – Akkorát ordított, hogy csengett a fülem.
– Muszáj üvölteni?
– Tiszta sor! – rivallta. – Tigris vagyok!
Megragadtam ütésre emelt mancsát.
– Én meg Kamarambó.
Eltátotta a száját.
– Kamarambó? – Rémes agyarai voltak. – Az mi?!
– Az én – mondtam.
– Úgy!? – horkantott. – És kihez tartozol?
– A Senkihez. Én ugyanis a Senki Fia vagyok.
– Hm. – Behúzta a farkát, rátelepedett. – Hm! – mondta újra. – Kik vagyunk? Honnan jövünk? Hová megyünk?
– Nem tudom – mondtam.
– Márpedig az ilyesmit tudni kell! – förmedt rám. – Én valamikor a Magasabbik Szürkeszemű Szürke fenevadja voltam! Az ő nagyapja ejtett foglyul a Märklin játékboltban!
– Az hol van? – kérdeztem.
– Hú, de buta vagy te! Mi van a fejedben? Szalma?
– Kóc – feleltem. – De jól ki lett tömve.
Megszaglászott, mellém heveredett.
– A játékbolt olyan hely, ahol játékok laknak. Búgócsiga, építőkocka, kisvonat. A legjobb játékbolt a Váci utcában volt.
– Értem – bólintottam, pedig nem értettem.
Ez is érdekes volt.
Van, amit értek, van, amit nem értek.
– Ott hasaltam egy papundekli alagút előtt, a kirakatban – folytatta a tigris –, közvetlenül a szemafor mellett. Van fogalmad arról, mi az a szemafor?
– Nincs – feleltem. – Micsoda?
– Az egy olyan izé – mondta a tigris. – Egy vasúti szerkezet. Jelzi, jön-e a vonat. Márpedig én a vonatra vártam. Ritkán járt. – Bólintott. – Ritkán kapcsolták be. Villannyal ment. Szikrázott a kereke a sínen! Váltók csattogtak, szemafor villogott, sorompók nyíltak. Olyankor megtelt kíváncsiskodókkal az egész Váci utca! Tolongtak a kirakat előtt kicsik, nagyok, szülők és gyerekek! Plusz a Szentirmay Rezső, kalapban!
Azt valahonnan tudtam, mi az a kalap, de hogy ki a Szentirmay Rezső…?
– Szimpatikus vén szivar volt – magyarázta a tigris. – Puhakalapban, felöltőben, kalucsniban. Az egy olyan izé, amit az úriemberek a cipő fölé húznak, ha esik. És akkor nagyon esett. De ez Szentirmay Rezsőt csöppet sem zavarta. Ácsorgott a zuhogó esőben, a kirakat előtt. Engem nézett. Én meg őt. Keresztülnéztem a vizes felöltőjén, át a zakóján, az ingén, egyenest a szíve közepébe! Nekünk, tigriseknek, kitűnő szemünk van. A hallásunk is príma. Na és a szaglásunk! Lehet, hogy az oroszlán az állatok királya, de mi, tigrisek…
– Hanem hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem – folytatta a tigris –, Szentirmay Rezső belépett a boltba, ki lettem fizetve, be lettem csomagolva. A zsírpapírtól nem kaptam levegőt, így aztán, hm, kis időre elveszítettem az eszméletemet. Egy karácsonyfa alatt tértem magamhoz. Szentirmay Rezső unokája guggolt mellettem. Ő a Magasabbik Szürkeszemű Szürke! Akkor még kölyök volt, három és fél éves. Apró, műanyag csontot húzogatott az orrom előtt, azt mondta: ugorj, te fenevad! De én nem ugrottam. Kedvem az lett volna, de le voltam nyűgözve. Ebből vita támadt. Pár percig úgy volt, visszahurcolnak a Märklin boltba, mert elromlottam. Ám Szentirmay Rezső unokája végül azt mondta: „Ugrik vagy nem ugrik, ez az én tigrisem!” És ez így volt! Pontosabban így lett. Hosszú évekig az ő tigrise voltam. Szép idők – merengett. – Aztán egy reggel ismét zsírpapírba csomagoltak, pár napja tértem magamhoz ebben a dzsungelben.
– Ez itt egy dzsungel?
– Naná, majd piskóta! – horkant fel Tigris. – Lehet, hogy egyesek másként vélekednek, de én tudom, amit tudok!
– Az jó lehet! – sóhajtottam. – Én csak azt tudom, hogy semmit nem tudok még.
– Ezért leszek én a Herceg Kedvence! – bólintott Tigris. – Tudok ugrani, bukfencet hányni, üvölteni! Akarod, hogy üvöltsek még egyet?
– Inkább azt mondja meg, mit jelent, hogy Kedvenc.
– Ezt se tudod? – Rám pislantott. – Jól van. Akkor felesleges volna ízekre tépjelek téged. Inkább megengedem, hogy visszategezz.
– Azt hogyan kell?
– Húzd ki magad, nézz a szemembe, csapj a mancsomba, és mondd utánam: szervusz, kérlek!
– Szervusz, kérlek! – ismételtem.
(...)