A bundátlan Vénusz

A modernitásban szépség, a szép test társadalmi konstrukciója, ahogyan Simone de Beauvoir már hosszú évtizedekkel ezelőtt kritikusan rámutatott, elsősorban a női testhez kapcsolódik. A tulajdonságként értett szépség pedig sokkal inkább jellemzi a nőt, mint tudása, teljesítménye vagy készségei.

Sosem késő ezeket a hamistudati elemekkel gazdagon átszőtt beállítódásokat újragondolnunk.

Jelen kötet abból a hipotézisből indul ki, hogy a testkép, a szépség és a testszőrzet valahogyan összefüggenek egymással, s arra keresi a választ, hogy ezek a jelentéktelennek tűnő apróságok hogyan képeznek jelentést, hogyan adnak akaratlanul is számot arról, hogy milyen világban élünk, s mit gondolunk önmagunkról.

A test társadalomtudományos értelmezései ugyanis arra mutattak rá, hogy az ember teste ugyan látszólag az övé, ő rendelkezik felette, ám annak nyilvános használatát rengeteg íratlan szabály és elvárás korlátozza. Olyan normák, melyeket „mindenki ismer”, már csak az a kérdés, hogy ki ez a „mindenki”, és „honnan” tudja azt, amit „tud” vagy tudni vél – ez minden kritikai megközelítés alapja.

Ebben az értelemben a test társadalmi konstrukció, mely többnyire az egyén tudta nélkül magán viseli korának ideológiáját: számot ad arról, hogy az adott korszak mit gondol a szabálykövetésről, az engedelmességről, a szépségről, a fegyelemről, a szexualitásról, a szubjektivitásról, az intimitásról és így tovább. Ily módon a testnek nincs folytonos, homogén és lineáris története, ahogyan sokan vélik, a test körüli szabályozások, befolyásolások vagy éppen az ezekkel szemben megnyilvánuló ellenvélemények, tiltakozások leginkább konfliktusokon és reprezentációkon keresztül vizsgálhatóak.

Ezek elemzéséből állhat össze a legitim test kulturális formáinak és gyakorlatainak egyfajta diszkontinuis társadalomtörténete.