Láthatatlan ember

(1863-1922) A múlt század negyvenes éveiben élt Bécsben egy magyarországi származású, Ziegler Sándor nevű lakatosmester. Munkája nyomán már jómódú polgárnak számított, amikor 1848-ban kitört a háború a császár és a forradalomra kelt magyar nemzet között. Ziegler Sándor választott, és hazajött Magyarországra, saját költségén fegyvergyárat szervezett a szabadságharc honvédei számára. Kossuth és Petőfi is nagyra becsülte hazafias hevületét és hasznos munkáját. A szabadságharc bukásával természetesen tönkrement. Ettől kezdve cséplőgépjavító mesterként hánykolódott uradalomról uradalomra. Akármilyen keveset keresett azonban, inkább magától vonta meg a falatot, de jó iskolákban taníttatta öt fia közül a korán értelmesnek mutatkozó Gézát, lehetővé téve, hogy a kitűnő sárospataki gimnáziumban, majd a nemrég Budapestté egyesült fővárosban végezze középiskoláit. Egyetemre azonban már nem tellett. Ziegler Gézából tehát csak tanító lehetett. Annak is indult. De a korán tehetséget eláruló fiú már diákkorában verselt, kezdő tanító korától kezdve prózát írt, hamarosan belekerült az irodalomba, ahol szinte azonnal észrevették. Magyar nevet akart választani magyarságtudatához, az apai negyvennyolcas emlékhez, a hazaszeretethez, amely nála kezdettől fogva azonos volt a népszeretettel. Történetesen Agárdon született, apja akkoriban éppen ott javította a mezőgazdasági eszközöket, és a közeli Gárdonyban anyakönyvezték. Innét vette a Gárdonyi nevet, amelyet felettébb népszerűvé tett, olyannyira, hogy mindmáig a legnépszerűbb, a legtöbbet olvasott magyar írók közé tartozik. A nyolcvanas években otthagyja a falusi tanítóskodást, és feljön Budapestre írónak és újságírónak. Negyvennyolc forradalmi hagyománya keveredik ez időben lelkében a divatos, bár hivatalosan üldözött, mechanikus materializmussal és a tudományos szemléletet forradalmasító darwinizmussal. Világnézete kezdettől fogva zavaros: ateizmus és misztikus vallásosság, racionalizmus és irracionalizmus, társadalmi forradalmiság és konzervativizmus, naturalista valóságfeltárás és idillikus kibúvó a valóság elől megemésztetlenül kavarog benne. Világéletében filozófiai izgalomban él, erősen hat rá Schopenhauer pesszimizmusa, de ugyanakkor mélységes részvéttel áll minden emberi bánat mellett. Ráadásul egy sose múló bánatú, nagyon rossz házasság szakadatlan boldogságkeresővé teszi, aki valójában nem hisz a boldogság lehetőségében. Ilyen módon a magyar irodalom egyik legzavarosabb lelki életű jó írója, akinek az élete tele van pálfordulásokkal, aki egyre inkább elidegenedik az emberektől, és közben oly szépen, világosan, egyszerűen és mégis gazdag lírai árnyaltsággal ír emberekről, helyzetekről, elmúlt korokról és maga körül látott szenvedő lelkekről, mint kevesen abban az időben. Az első budapesti években nehezen boldogul. Ponyvaregények írására kényszerül, majd megírja a magyar paraszti élet paródiáját, a Göre Gábor-könyveket. Ezekkel lesz népszerű, és idővel ugyanúgy szégyelli Göre Gábor kalandjait, mint a ponyvaregényeket. Szemére hányják, és maga is úgy érzi, hogy megrágalmazta, ostobának mutatta be a népet. Ez csak részben igaz. A Göre Gábor-történetekben egy jó szatirikus is megindult. De ezt az utat nem folytatta. Első jelentékeny regénye, a haladó eszmék hősének tragikumát ábrázoló A lámpás már Móricz Zsigmondot előlegezi, és szemléletében a két évtizeddel később fellépő Adyval rokon. Sajnos, az eszmeileg kitűnően elgondolt történet túlontúl elnagyolt, hozzá se mérhető írójának későbbi szerkesztés- és stílusbeli remekeihez. A kilencvenes években azonban már népszerű, és az újat akarók a maguk társának érzik. Egerben járt tanítóképzőbe, és akkor, ott barátkozott össze az egri Bródy Sándorral. Életpályájuk összefonódott: hol jó barátok, hol riválisok, olykor fegyvertársak, olykor ellenségek. Bródy lelkesedik Gárdonyiért. Hamarosan hozzájuk csatlakozik a Párizsból hazatért, mindkettőjüknél műveltebb, irodalmi dolgokban tudományosan képzett Ambrus Zoltán. Ambrus is jó író, kitűnő, fegyelmezett stiliszta, lépést tart a kortárs világirodalommal: ő közvetíti barátaihoz az akkori modernséget. Nem olyan eredeti szellem, mint Bródy vagy Gárdonyi, de jobb kritikus náluk. Együtt eszményi együttes a rég várt modern folyóirat megteremtésére. A századfordulón együtt alapítják meg a Jövendőt, amely egészen a Nyugat megteremtéséig a kor legszínvonalasabb és leghaladóbb magyar folyóirata. De Gárdonyi ez időtől kezdve már csak feljár Budapestre. Egerben találta meg otthonát. Ott él mindhalálig magányos, különc életet, bajlódik lelke gondjaival, kitalál egy titkosírást, amellyel naplóját írja. Ott az egri magányban írja regényeit és novelláit, olykor színjátékait, és amit ír, azt az olvasók lelkes szeretettel fogadják, mert amit Gárdonyi ír, az lehet zavaros filozófiájú, lehet olykor nyomasztóan reménytelen, de olyan kellemes olvasmány, hogy a gyönyörködő olvasó alig veszi észre, milyen komor, amit mond. Legtökéletesebben megformált írásai a novellák, főleg azok, amelyekben a paraszti világról ír. A népszínművek álparasztjai és álfaluja helyett Gárdonyival végre megjelent az igazi paraszt a maga gondjaival-bajaival. Igaz, idillizáló hajlama kibékítő képet ad a szegénységről. Móricz Zsigmondra még várni kell, de Gárdonyi irodalomtörténeti tette, hogy átmenet tudott lenni a népszínművek és Móricz között. Versei gondosan fogalmazottak, de jelentéktelenek. Ezekben a költő konzervatív hajlandóságai nyilvánultak meg. Az a Gárdonyi, aki prózában Bródy mellett áll, és előkészíti Móricz Zsigmondot, merőben idegen, sőt ellenséges maradt Ady és a Nyugat modernsége iránt. Társadalmi regényeiben igen sok a kifejezetten modern törekvés. A társadalom egyre kevésbé érdekli, de nagyon sokat tud a lelki élet egyensúlyának megbomlásáról. Rossz családi élet, öngyilkosságig vivő belső meghasonlottság, gátlásokkal teljes boldogságkeresés, félelem a női szeszélytől - ez az igazi Gárdonyi-világ (Az a hatalmas harmadik, Az öreg tekintetes, A hosszúhajú veszedelem, Szunyoghy miatyánkja). Ezekben is kísért az idill vágya, és éppen ez a vágy lesz a finom lélektani ábrázolás tárgya. Olykor azonban sikerül megtalálnia az élet idilljét (Ida regénye, Ábel és Eszter). Leghibátlanabb regényei azonban azok, amelyekben a szerelem ábrázolása egyesül a felidézett múlt képeivel: a történelmi regények (Egri csillagok, A láthatatlan ember, Isten rabjai). Ezekben a társadalomábrázolás pasztellszerű háttér, de lírai erővel érzékelteti a régi korok atmoszféráját, amelyen belül örök örömöket és örök bánatokat okoz az örök szerelem. Az Egri csillagok ráadásul az igazi hazafias pátosznak és a legszebb emberi erénynek olyan nagyepikája, hogy a múló évek alatt leszállt az ifjúság körébe. Mindmáig legnépszerűbb ifjúsági regényeink egyike. Színjátékaiban megpróbált új életet lehelni az elavult népszínműbe. Ez részben sikerült is neki. A bor című színműve naturalista elemeket keverve a népszínmű idilljéhez, ugyanúgy Móricz Zsigmond felé mutat, mint Gárdonyi paraszttárgyú novellái. Az egri magányban élő író egyre idegenebbé vált egykori barátaitól is. A modern költészetet előbb gyanakodva, később indulatos ellenszenvvel nézte. Egyre jobban belebonyolódott misztikus ábrándjaiba (egy időben buddhista akart lenni). A készülődő forradalomtól pedig egyenest megriadt, és amikor a vesztett háború nyomán következtek a forradalmak, Gárdonyiban győzött a maradi, a zavaros - és az ellenforradalom mellett volt. Még Bródy Sándort, a hajdani barátot és harcostársat is indulatosan megtagadta, elmarasztalta. De az ellenforradalom győzelmét ugyanolyan idegenül szemlélte, mint Bródy. Az ellenforradalom embertelenségeit már nem vállalta. Az ellenforradalmi rend ünnepelte, de ő elhúzódott. Mindentől idegenné vált. Halálos ágyán meghagyta fiainak, hogy menjenek el Bródy Sándorhoz, és a nevében kérjenek bocsánatot tőle.