Az 1601-ben keletkezett Hamlet, ha ugyan lehet Shakespeare-nél
egyáltalán ilyenrol beszélni, szerzojének fomuve. Értelmezéseinek,
magyarázatainak száma jóval meghaladja más irodalmi mualkotásét,
beleértve az olyan állandóan kommentált muveket is, mint Dante Isteni
színjátéka vagy Goethe Faustja. Eltekintve a legszélsoségesebb
álláspontoktól (amelyek közt olyan is akad, amely Hamletet osgonosznak, a
halál és rontás szellemének tartja, a darab pozitív fohosét pedig
Claudiusban, illetve Leaartesben látja) Hamlet figurájának még
alapvonásaiban sem tudnak a kutatók, kritikusok megállapodni. Ki a
tettre képtelen, mélabús "szellemi ember" típusának, ki a dekadencia
képviselojének, ki forradalmárnak stb. tartja. E bonyolultság, nehezen
értelmezhetoség ellenére Shakespeare talán legnépszerubb muve:
valószínuleg azért, mert többféle jelentése, vonatkozásainak, ?filozófiájának? nehezen vagy sehogyse kihüvelyezheto volta ellenére
mind története, mind fontosabb figurái rendkívül plasztikusak, magukkal
ragadók, áttekinthetok a legnaívabb befogadó számára is. Általános,
leginkább ?örök emberi?, alapveto emberi viszonyulások, kapcsolatok,
érzelmek állnak a mu középpontjában: a fiú-szülo viszony, az elso
szerelem, a pálya- és példaképválasztás, a barátság, az elso szembenézés
a halállal, a politikával és a társadalmi igazságtalansággal stb.
Ráadásul éppen a fohos, Hamlet alakja nyert olyan megformálást a muben,
amely egyszerre tekintheto példaszerunek, azonosulásra alkalmasnak és
emberi gyengeségekkel, ?ellenszenves? tulajdonságokkal felruházottnak.
Népszerusége legfobb okának napjainkban éppen azt tartják, hogy Hamlet ?egy igazi mai, huszadik századi? fiatal.