Egy csapatnyi asszony, akiknek férjét megölték, lépdel egy fagyos februári hajnalon a gyilkosság színhelye felé. Hullik a hó. Senki sem szól. Olyanok, akár valami fekete kenetvivő asszonyok, akik nem az örömhírt viszik, hanem azért mennek, hogy lássák a vermet, melyben salakkal betemetve fekszik férjük vagy apjuk holtteste. A hó nem marad meg sokáig ebben a fekete körben. Elolvad. Körös-körül minden hófehér, de a kör fekete marad.
A regény három asszony és egy gyermek történetét meséli el, akik átélik a totalitárius rezsim borzalmait, mely a szovjet megszállás révén rendezkedett be a szeptember 9-i fordulatot követően Bulgáriában.
Ezek az események mindnyájunkat, akik '89 előtt vagy után születtünk, mindnyájunkat, akiknek van valami közünk Bulgáriához, ugyanúgy sújtottak, akár a csernobili katasztrófa. És a károk mértéke még csak most kerül napvilágra, ezzel mind fájdalmasan tisztában vagyunk.
De vajon valóban eltiportak-e az "Eltiportak"?
Ez az a kérdés, amely egyszerre nyugtalanított és vigasztalt, miközben a három asszonyról és a gyermekről írtam.
Miben fejeződik ki az eltiportatás, és miben a diadal?
Végig Szent Pál jól ismert szavai visszhangoztak a fejemben: "...az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében..."
Ki az erősebb az Úr szemében - az, aki szelíden, magában sír, vagy az, aki szégyentelenségben ül diadalt?