Alice kislánykorától kezdve a legrosszabbat és a legjobbat is látja az emberekben. Látja ezerféle hangulatukat, és minden egyes pillanatban pontosan tudja, mit éreznek. Egyedülálló képességét gyakran átoknak éli meg, hiszen sötét gondolataik, bánatuk és dühük ellen védtelen, azok nyomasztó teherként nehezednek a vállára. Arra vágyik, hogy úgy éljen, mint bárki más. Hogyan óvhatja meg magát a hozzá közel állók mérgező hatásaitól? Miképpen győzheti le az akadályokat, hogy végül ő is megtapasztalja, mit jelent az igaz barátság és a szerelem?
Cecelia Ahern legújabb regényében a tőle megszokott éleslátással és együttérzéssel meséli el Alice megindító történetét, azét a lányét, aki mások lelkébe ugyan belelát, a sajátját azonban csak komoly küzdelmek árán ismerheti meg.
Idézet:
Kezdetben csupán egyetlen uralkodó színt láttam mindenkinél.
Lily kék volt.
Hugh rózsaszín.
Idővel azonban egyre több színt észleltem az emberek körül, amelyek rétegekként rakódtak egymásra, így most már mindenkit tarkabarka hagymának látok: az emberek néha levetnek néhány réteget, aztán újakat növesztenek. Az évek során a színek egyre intenzívebbé váltak, és az én ösztöneim is kiélesedtek. Természetesen hosszabb tanulási folyamat volt ráérezni a színekre, és sokszor még most sem könnyű megfejtenem, mit jelenthet egy-egy árnyalat. Az intézetben töltött hat év végére egészen más ember lettem, de nem olyan értelemben, ahogy mások feltételezik. Gyerekkoromban a korlátaim miatt nem igazán értettem az embereket, de most, felnőtt fejjel már sokkal könnyebben ráhangolódom különféle rétegeikre. Akár akarom, akár nem.