"Verset ma már csak önmagának ír az ember" - jegyezte meg egyszer egy felolvasói esten Kukorelly Endre. Ám Varró Dániel, Zalán Tibor, Parti Nagy Lajos példája azt mutatja, hogy mégsem. S ebbe a sorba tartozik Jónás Tamás is. Költoi világában mazda dörmög a csöndre, viharcos a lélek, hisz megcsókolta a korcs halál, igaz, a kíntól néhány centire? És megtörténik a csoda: van, ami nincs. Még meglepobb és szívmelengeto, hogy a versek érthetoek. Szegény Prágai Tamás, aki egy egész könyvet, Hogyan olvassunk modern verseket? címut szánt a kérdés megértésének és megmagyarázásának. Jónás Tamás lírájához nem kell posztmodern halandzsa-útmutató, versei letisztultak, emberiek. Engem a hetvenes évek Ladányi Mihályára (Csillagok kutyaláncon), vagy Nagy László Versben bujdosó címu kötetére emlékeztetnek. Jónás Tamás versei, kora ellenére, formailag változatosak, lírája fegyelmezett, de indulataiban kamaszos. Most aztán ebbol a verseskötetbol megértheti mindenki, mit érzett Karinthy, amikor találkozott azzal a bizonyos fiatalemberrel. Tudjuk, minden egész eltörött, Jónás Tamás mégis megírja versét (Távirat) az Emberekhez. A megsemmisüléssel a teremtést állítja szembe: ?Az elesettek jegyzetfüzetébe / hadd firkantsak még verset, ellenállót. / Ha borzasztó megváltás történne. / Legyen a felejtés a szertemállóbb." Legyen ez a kötet fohajtás a hétszeri csoda elott, aminek magyar költészet a neve.