Homoki-Nagy István (1914–1979) mostanáig kéziratban őrzött, utolsó írásainak gyűjteménye A kamera leáll. A Kossuth-díjas filmrendező, operatőr – amellett, hogy bepillantást enged műhelytitkaiba, máig etalont jelentő természetfilmjeinek és végtelen türelemmel, precizitással készült fotóinak alkotási folyamatába –, igazi irodalmi élménnyel ajándékozza meg olvasóját. Stílusa gördülékeny, arányérzéke kifogástalan, egyszerre jellemzi játékos könnyedség és elegancia, kifinomult humor és költői megoldások. Mestere az izgalmak fokozásának, a remek csattanóknak, csakúgy, mint a katarzisig vitt befejezésnek. S miközben minden sorából árad az élet szeretete, maga is tudja, érzi: egy tűnő világról készülnek utolsó felvételei, hiszen a nem is oly távoli jövőben „eljő az idő, mikor elhal minden madárdal, és az őslápok, vad rétek helyén: a gumikövezetű nagyvárosok útburkolatán már csak a veréb szedegeti a gépolajos morzsákat… […] ahol ma még bíbic költ – holnap már szántás, és csak a barázdabillegető járja kötéltáncát... holnapután pedig ugyanott: kultúrsivatagban áldozik le a nap…”
Homoki-Nagy István (1914–1979) mostanáig kéziratban őrzött, utolsó írásainak gyűjteménye A kamera leáll. A Kossuth-díjas filmrendező, operatőr – amellett, hogy bepillantást enged műhelytitkaiba, máig etalont jelentő természetfilmjeinek és végtelen türelemmel, precizitással készült fotóinak alkotási folyamatába –, igazi irodalmi élménnyel ajándékozza meg olvasóját. Stílusa gördülékeny, arányérzéke kifogástalan, egyszerre jellemzi játékos könnyedség és elegancia, kifinomult humor és költői megoldások. Mestere az izgalmak fokozásának, a remek csattanóknak, csakúgy, mint a katarzisig vitt befejezésnek. S miközben minden sorából árad az élet szeretete, maga is tudja, érzi: egy tűnő világról készülnek utolsó felvételei, hiszen a nem is oly távoli jövőben „eljő az idő, mikor elhal minden madárdal, és az őslápok, vad rétek helyén: a gumikövezetű nagyvárosok útburkolatán már csak a veréb szedegeti a gépolajos morzsákat… […] ahol ma még bíbic költ – holnap már szántás, és csak a barázdabillegető járja kötéltáncát... holnapután pedig ugyanott: kultúrsivatagban áldozik le a nap…”
E bő félévszázados vízió immár valódi jelenünk. Ám Homoki-Nagy István egyszerre szívmelengető és szívfacsaró történetei még e mindinkább terjeszkedő „kultúrsivatagban” is arra tanítanak, hogy csakis úgy lelhetjük meg a békét önmagunkkal, ha visszatérünk oda, ahonnan réges-régen elindultunk: a természettel harmóniában élő emberhez.