Bill Bryson húsz évig élt Nagy-Britanniában. Mielőtt angol feleségével és négy gyerekével visszaköltözött volna az Amerikai Egyesült Államokba, úgy döntött, hogy gyalog, buszon és vonattal még egyszer végigjárja a szigetországot. Szívében elnéző szeretettel az őslakosok iránt, kezében térképpel és jegyzetfüzettel hét héten át barangolt, míg végignézte, mi minden fog neki hiányozni a korlátlan lehetőségek hazájában. Például a Blaenau Ffestiniog Vasúttársaság, amely egy lelkes amatőrök által fenntartott és működtetett magánvasútvonal – csak utazni nehéz rajta, mert a vonat mindig öt perccel azelőtt indul, hogy az utasokat szállító busz befutna, és a következő négy óra múlva megy csak. Vagy ott van Morecambe, a híres tengerparti üdülőhely, amelynek tíz kilométer széles öblében a nap tíz órájában csak sűrű, fekete sár van, mert erős az apály, mégis, még néhány évtizede is tízezrek töltötték itt szabadságukat. Vagy Ashington, a tizenötezres bányászváros, ahol a napi tíz–tizenkét óra munka után a bányászok olvasókörbe, hangversenyre, színházba jártak, sőt néhányan a helyi festők klubjába (szigorúan öltönybe felöltözve minden alkalommal), és műveik a mai napig láthatók a helyi múzeumban, noha a bánya húsz éve bezárt.