A Pál utcai fiúk

MOLNÁR FERENC (1878 - 1952) Molnár Ferencről nagyon nehéz tárgyilagosan írni: Molnár Ferencnek lelkes rajongói és dühödt ócsárlói vannak. Irodalmi alakja halála óta is az indulatok kereszttüzében áll. Közben az egész magyar irodalomból ő a világszerte legismertebb nevű és művű író, közben színházaink újra meg újra sikerek közepette újítják fel vígjátékait, miközben ironikus és szatirikus prózája - amely alighanem egyértelműbben irodalmi érték, mint annyit vitatott drámai műveinek nagyobbik része - szinte ismeretlenné haloványult. Molnár Ferencet dicsőítik és szidalmazzák anélkül, hogy eléggé ismernék. Budapesti nagypolgári család fia volt. Ő is jogásznak indult, egy ideig a genfi egyetemen nemzetközi jogásznak készült. de huszonkét éves korában egyszerre hátat fordított a jogtudománynak, és újságírónak állt. Szinte azonnal feltűnt csillogó szellemességével, szatirikus humorával, részvevő érzelmességével. Stílusa kezdettől mindvégig választékosan szabatos: mesélő leleménye és ötletgazdagsága kimeríthetetlen. A fiatal Molnár Ferenc odasorakozik legjobb novellistáink közé, majd huszonhárom éves korában megjelenik első regénye, az Egy gazdátlan csónak története, amely után az irodalmi élet az elbeszélő próza nagy ígéretének tartja. És a várakozásoknak hamarosan meg is felel. Huszonkilenc éves, amikor elkészül A Pál utcai fiúk, amelyet azóta is világszerte a világirodalom egyik legjobb ifjúsági regényének ítélnek. És ezt még azok sem vonják kétségbe, akik elutasítják a drámaíró Molnár Ferencet. Ez a regény valójában több mint nemes erkölcsű ifjúsági olvasmány: a századforduló budapesti kamasz fiainak nagyepikája, humorral és érzelemteljesen fogalmazott ábrázolás néhány gyermektípusról. Ezt a színvonalat regényeiben soha többé nem érte el. Még akkor sem, ha olyan kitűnő kritikai realista körképet festett a budapesti polgári világról, mint Az éhes városban, vagy olyan árnyalt lélektani képet adott a polgári fiatalság erkölcsi talajvesztéséről, mint az Andorban. Ezek is jó regények, értékben felérnek a színdarabíró munkásságával, de költőiségben mégis elmaradnak A Pál utcai fiúk mögött. Valószínű, hogy ha Molnár csak novellákat és regényeket ír, akkor írói nagysága sokkal egyértelműbb volna, és odasorolnók őt a Nyugat legjelentékenyebb kortársai közé, a Széntolvajok című, kitűnő elbeszéléséről pedig megállapítanák, hogy a szegény emberek ábrázolásának maradandó remekműve. Molnár szépprózája, közte csillogó humoreszkjei, gazdag publicisztikája, benne érdekes haditudósításai, elhalványodtak a világsikerű színpadi szerző mögött. És drámai életművének megítélése vált ki mindmáig annyi heves vitát. Amikor Molnár Ferenc megjelenik a színen, a magyar polgári dráma virágkora tart, és a színpadok királya Herczeg Ferenc. Ezt az egyeduralmat Molnár azonnal megdönti. Illetve idehaza ők ketten az egymással vetélkedő főalakok, külföldön pedig Molnár olyan sikereket arat, aminőről magyar író álmodni se mert. Molnár kezdettől fogva birtokában volt a színpadi hatáskeltés minden eszközének. Mindenkitől tanult, de senkit sem utánzott. A francia tézisdrámák, Wilde vígjátékai, Schnitzler lélektani drámái, Maeterlinck és Hauptmann újromantikus misztikuma és szimbolizmusa, a freudizmus egész felületesen tudomásul vett tanításai, a század elején divatos Henry Bernstein színpadi hatásvadászata mind tanulságul szolgál számára, de amit tanult, azt úgy építette bele biztonságos drámaszerkesztésébe, hogy mindig jellegzetes Molnár Ferenc-i komédia alakult ki. Az első világháború előtti játékok fő témája általában a polgári élet kötelező hazugsága. Ironikusan kritikai élű vígjátékok ezek, de a bírálat belülről jön: egyszerre megért és elmarasztal. Gyakori közöttük a szimbolizmushoz közel járó játék (Az ördög, Liliom, A farkas). A fő mondanivalót talán A testőrben fogalmazta meg, hiszen itt arról van szó, hogy igazság és hazugság úgy keveredik, hogy aki mondja, aki éli, maga sem tudja, meddig igazság, mettől hazugság. Már-már Pirandello későbbi igazság-hamisság összefonódottsága szólal meg itt a magyar színpadon. Molnár az első világháború előtti években olyan helyzetben volt, hogy rendkívüli tehetségével versenyre kelhetett volna a század világirodalmának legnagyobbjaival. A hiba ott volt, hogy csekélyebb volt az igénye. Elszédítette a siker: tetszeni akart, tapsot akart. Így lett mesteri kiszolgálója a csak mulatságot kívánó igényeknek. Korai prózájában még közel állt a haladó eszmékhez. Az első világháború lényegét már nem értette. Mint haditudósító nagyon érdekes, nemegyszer szép, mindig részvétteljes képet festett a háborúban szenvedő emberekről. De őt a háború nem forradalmasította a kapitalizmus ellen, s így értetlenül állt a forradalmak előtt. Korábban bírálattal illette a polgári hazugságokat. A forradalmak után megerősödik polgári öntudata, és polgári oldalról bírálja - nagyon szellemesen - az udvari-nemesi világ maradványait (A hattyú, Olympia). Ez a magatartás még haladó volt Csiky Gergely korában, de Molnár Ferenc évtizedeiben már az a polgár, amelynek nevében a nemességet kritizálja, valójában a nemesség maradványainak oldalán áll a haladás ellenében. Csakhogy nálunk - és egész Közép-Európában - ezt a polgárságot egyelőre jobboldalról fenyegette a növekvő fasizmus: tehát a polgári apológiának mégis volt egy urbánus-ellenzéki felhangja. De a társadalmi haladást valójában semmiféle tudatosítással nem segítette. Gyönyörűségét inkább a formai tökély adta, a feltétlen mulatságosság, a cselekmény biztonságos gördülékenysége. Molnár képes egy semmitmondó anekdotából mindvégig lebilincselő háromfelvonásost komponálni, mint amilyen a Játék a kastélyban - ez a tökéletesre szőtt semmi, amely mindössze arról szól, hogy egy mondatot kétféleképpen lehet értelmezni. (Persze azért itt is lappang a hazugság-igazság eltéphetetlen egysége.) Közben azonban Molnár nagyon jó szemű író, aki nem tudja nem látni, hogy mennyi a hazugság a polgári életben. A harmincas években egyre inkább megint erről ír (Harmónia, Valaki és főleg a kitűnően szatirikus Egy, kettő, három). A Liliom és Az ördög szimbolizmusa után is gyakori kísérletet tesz a lírai-szimbolista drámára (Égi és földi szerelem, A vörös malom, Csoda a hegyek közt), de ezek szellemes részleteik ellenére is jelentéktelenebb művei közé tartoznak. A fasizmus előretörésének időszakában egyre több időt tölt külföldön. Előbb Franciaországban, majd Svájcban. Idővel már csak bemutatóira jön haza. És amikor a fasizmus kezd uralomra jutni a közép-európai országokban, akkor Amerikába költözik. S ettől kezdve prózában is, drámában is egyre jelentéktelenebb műveket ír. Elszakadt talajától: a pesti polgárságtól. Mert nem egy magyar néző az ő komédiáiban valami nemzetek fölötti kozmopolitát látott, de a világ számára jellegzetesen budapesti magyar. Iróniája a magyar nagyvárosban fogant. Ennek a Budapestnek volt nemegyszer prózai költője, máskor kritikusa, megint máskor ironikus megértője. Ezt a pesti polgárvilágot emelte világirodalmi szintre. Nem lett a haladás nagy szószólója, holott induláskor még erre is volt lehetősége. Nem lett a valóság nagy drámai kritikusa, holott tehetségénél fogva ez is lehetett volna. De olyan nagyszerű mulattatója és olyan mulatságos megbocsátó kritikusa volt annak a polgárságnak, amelynek erényeit és hibáit vállalta, hogy életműve tanulságos is, mulatságos is, néha gyönyörködtető azoknak is, akik a polgárok után következnek. A felszabadulás után, ameddig élt, idegen volt számára mindaz, ami itthon történt. Ott is halt meg idegenben, hetvennégy éves korában. De a halála óta, habár ellentétes indulatok kereszttüzében, mégis itthon van, színpadjainkon sikereket arat. A világszínpadon képviseli a magyar irodalmat. A Pál utcai fiúk pedig rég besorozódott klasszikus regényeink közé.