Csöndek és hangok

(E-könyv)

... Január 2. Azon tunodtem, vajon milyen árat lennék hajlandó megfizetni azért, hogy széles körben ismertté váljak, és így könyvemet tömegek olvassák, lemezemet (ami még mindig várat magára) milliók hallgassák. Eredményként az jött ki, hogy nem adnék érte sokat. Például már arra az egyszeru megoldásra sem lehetne rávenni, hogy fényes nappal letoljam a gatyámat az Oktogonon. Pedig ez igazán semmiség. Mások többet is megtesznek az ügy érdekében. Ha pedig nem vagyok hajlandó megfizetni valaminek az árát, vajon miért akarnám magát az árut? Hiszen ezt hívják lopásnak. Az pedig csúnya dolog. Még annál is csúnyább, mint ha valaki fényes nappal letolja. Az Oktogonon. Ez eddig tiszta sor. Utána azon morfondíroztam, hogy esetleg tiltakozásból. Többedmagammal. Ráveszem a Sziámit. Meg a ... nem tudom, kit még. Az ellen emelnénk fel a szavunkat, és tolnánk le a gatyánkat, hogy így, ilyen alpári módszerekkel lehet manapság valakibol ismert ember. Már nem kell tehetségesnek lenni, napi több órát gyakorolni egy hangszeren, gyötrodni a baletterem rúdja mellett, vagy a színházi próbán. Elég letolni. Az lenne a csel, hogy a tiltakozással hangsúlyozottan a jók csapatában maradnánk, miközben azért mégis csak letolnánk, és közismertté válnánk. Azt hiszem még rágom ezt a dolgot, mielott meggondolatlanul elvetném, vagy megvalósítanám. Azért este elmentem bazári majomnak a Lottóshow-ba. Az ember három villámkérdésre adott villámválasszal próbálja igazolni, hogy jogosan van a világon, a könyv, amit írt, egy remekmu, lemeze korszakalkotó, zen egyénisége elbájoló, kora zsenge, tehetsége falrengeto, miközben mindenki arra kíváncsi, kijönnek-e a számai, megoldódik-e végre életének minden problémája. Persze a stáb kedves, Zelinka Ildikó musorvezeto helyes, segítokész. Csak magammal nem voltam megelégedve. Zavar, ha nem tudok mélyen szántani. Úgy érzem magam, mint egy kacsázásra eldobott ko, amely megpattan a felszínen, és aztán soha többé nem ér vizet, hogy elmerüljön a mélyben. Kényelmetlen dolog. Ha engem bedobnak a vízbe, hát csobbanjak egy nagyot, aztán blugy-blugy! ... Október 26. Az ember lelkébe gyerekkorában beleno a világ, aztán az ember nagy szorgalommal, és a pedagógia minden inkvizíciós eszközének felhasználásával kiirtja onnan. Mostanában kedves szórakozásom elobányászni a sok-sok rárakódott réteg alól, milyennek is láttam a világot, amikor eloször néztem rá. Nagyszeru rejtvényfejtés és bravúros lelki tornagyakorlat. Nézzük. Október vége. Mi jön elo? Este van. Foleg este van, sötét. Az utcán, a kocsiút fölé lógatott lámpa leng a szélben. Fényköre ing, két ilyen imbolygó fényfolt között a gonosz leselkedik. A lépcsoházi lámpától a lépcsoház sárga, de így talán még szomorkásabb, mintha nem világítaná meg semmi. Szénszag. Német brikett. És nedves fa. Apuval cipeljük fel a pincébol a másodikra. Segítek. Nehéz. A vödör füle hideg. A szomszédban rádió szól. Nálunk nyikorog a diavetíto továbbító tárcsája. Apu hangja, ahogy olvassa a mesét. Ágy. Huvös dunnahuzat. Anyu hangja. "Takarózz be jól, mert szelloztetek." Huvös levego ömlik be. Odakint a huszonnégyes villamos végigdörög a Hámán Kató úton. Távolabbról, a Ferencvárosi Pályaudvar felol vonatfütty. A Déli Összeköton szerelvény zakatol át. Üzenet ez arról, hogy valahol távol, tolem függetlenül gurul elore a világ, és alig várja, hogy rajtam is átgördüljön.