Az este kín

„Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked.” – idézi a Bibliát a regény tízéves főszereplője, Jan, aki sosem veszi le piros kabátját, még éjszaka sem. A kilencvenes és a kétezres évek fordulóján járunk, a szüleivel és két testvérével egy északholland faluban élő kislány beszéli el a család mindennapjait: miután legidősebb fiukat egy tragikus balesetben elveszítik, az amúgy is érzelmileg sivár, a kegyetlenségig tekintélyelvű, bigottan vallásos szülők egyre távolabb kerülnek a valóságtól és még élő gyerekeiktől. Az egyetlen kommunikációs csatorna közöttük a fizikai és verbális erőszak, gyengédségnek nyoma sincs; a beszéd, a szavak is hiányoznak, és ez okozza a legnagyobb sérülést: „Egyszer sem beszéltünk arról, mi történt nálunk otthon.”

Szegénység, éhség és magány, testi-lelki megaláztatások, büntetések – a gyerekek nap mint nap a túlélésért küzdenek, és arról álmodoznak, hogy egy nap elhagyják a falut, és átjutnak a tavon, a „túlpartra”.

A holland szerző, Marieke Lucas Rijneveld regényének narrátora egy kiszolgáltatott gyerek, aki nagyfokú érzékenységgel és naturalisztikus nyerseséggel számol be mindarról, amit átél és lát – a kegyetlen valóságot átszövő groteszk fantáziavilág bontakozik ki a beszámolójából. A szociografikus és lélektani értelmezésre egyaránt lehetőséget adó, traumairodalomnak is nevezhető történet az utóbbi évek legmegrázóbb alkotása A könyv 2020-ban elnyerte a Nemzetközi Booker Díjat.

Részletek „Nem ember vagyok, hanem a stégnél felejtett összecsukható szék. Nem kellek már senkinek, hogy belém kapaszkodjon. Fázik a lábam, a támlámról hiányzik a kéz. Ahányszor Hanna elmegy előttem, és hallom, amint a korcsolyája a jeget karcolja, oda akarok kiabálni neki. De a székek nem tudnak kiabálni. Figyelmeztetni akarom az alattomos lyukakra, de a székek figyelmeztetni sem tudnak. Szeretném megfogni, nekinyomni a támlámnak, az ölembe venni. A húgom mellém érve mindig felém pillant. Piros az orra, és apa fülmelegítője van rajta, amit olyankor szoktunk felvenni, ha vágyjuk a keze érintését kihűlt fejünkön. El akarom mondani Hannának, mennyire szeretem, annyira, hogy a hátam, a támlám felforrósodik, hogy olyan meleg a fám, mint amikor egész nap rajtam ül egy vendég. De a székek nem tudják elmondani senkinek, mennyire szeretik. Amúgy sem tudja senki, hogy én vagyok az; Jas összecsukható széknek álcázva. Nem messze szárcsák csoszognak a jégen. Megnyugtat, hogy nem törik be alattuk, bár a húgom legalább olyan nehéz, mint harmincöt szárcsa.
Amikor újra odanézek, látom, hogy Hanna kikerült a fénykörből, és egyre távolodik tőle. Renkema dudál, villog a reflektorral. A húgom sárga kötött sapkája lassan tűnik el, mint a lemenő nap. Nem akarom, hogy lemenjen. Bele akarok fúródni, mint egy jégtüske, hozzá akarom szögezni magam. Meg akarom menteni. De a székek nem tudnak megmenteni senkit. Csak némán várakozni tudnak, míg valaki meg nem akar pihenni rajtuk.”

„A tévénken csak a holland egyes, kettes és hármas jött be. Apa szerint ezeken a csatornákon nincs meztelenkedés, a „meztelenkedés” szót úgy ejtette ki, mintha véletlenül lenyelt volna egy döglegyet, a nyála is kifolyt. Nekem a szó hallatán azok a krumplik ugrottak be, amiket anya esténként megfosztott a kabátjuktól, így hajítva be őket a lábos vízbe, a loccsanó hangok. El tudtam képzelni, hogy ha valaki túl sokat gondol meztelen testekre, abból ugyanúgy, mint a rózsaburgonyából, idővel kis csápok nőnek, amelyeket aztán a kés hegyével kell kimetszeni a krumpli lágy húsából.”