Utószó a magyar költészethez

Uto´szo´ a magyar ko¨lte´szethez a ko¨tet ci´me, vagyis, u´gy tűnik, a magyar ko¨lte´szetnek imma´r a ve´ge´re e´rtu¨nk. Legala´bbis Mohai V. Lajos a ve´ge´re e´rt most, onnan ne´z ha´tra a magyar ne´pdalra, Arany Ja´nosra, Weo¨resre, a ko¨tet ciklusainak főszereplőire, e´s a rejtve marado´ Kosztola´nyira is.

Tekintete a civiliza´cio´ biztonsa´gos idegense´ge´ből figyelt terme´szetre ira´nyul, amely egy ideig megőrzi, ke´sőbb elto¨rli a benne ja´ro´ ember nyomait, de a ko¨nyv gondoskodik ro´la, hogy o¨nsajna´latunk a nyelv ja´te´kaiban ko¨nnyed melanko´lia´va´ oldo´djon ezekben az elhallgata´shoz ko¨zeli´tő, az elmu´la´s ta´vlatait a rezigna´lt derűvel kutato´, szinte mindig ro¨vid versekben.

Mohai V. amellett, hogy ko¨ltő, i´ro´, irodalom- to¨rte´ne´sz, essze´ista e´s u´jsa´gi´ro´ is. Nagyon sok mondando´ja lenne a magyar ko¨lte´szetről, de a vers me´giscsak az egyetlen elmondando´ kerese´se az el- hallgata´s ko¨zele´ben, amelyben a terme´szetnek a civiliza´cio´ pereme´n motozo´ halk neszei ve´gu¨l a november cso¨ndje´be olvadnak, e´s csak bennu¨nk szo´lnak tova´bb.

Uto´szo´ ez, de nem o¨sszegze´s, ve´gke´pp nem bu´csu´. Bi´zhatunk benne, hogy me´g sza´mos uto´- szava ke´szu¨l Mohainak ahhoz a va´llalkoza´shoz, melynek minden u´jabb megszo´lala´s tova´bbi´ro´ja, re´szese: a magyar ko¨lte´szethez. Ez most az egyik, e´s kezdetnek igaza´n nagyszerű.