Mindent megírni nem lehet Örményországi hadifogság

Dorosmai Erzsébet könyvében szorosan egymásba fonódik személyes tanúságtétel és történettudományi forráskutatás. A szerző édesapja, Dorosmai Imre Zoltán örményországi hadifogságról írott visszaemlékezéseit, leveleit és jegyzeteit rendezi kritikai érzékenységgel egybe, új megvilágításba állítva a második világháború utáni szovjet hadifogság kevéssé feltárt fejezeteit. A kötet végigköveti egy fiatal magyar értelmiségi életútját az aradi évektől a soproni ifjúkoron át a frontösszeomlásig, a fogságba esésig és az Örmény SZSZK táboraiban szerzett tapasztalatokig.
Ez a történet egyszerre idegen és ismerős. A marhavagonos transzport, a tábori mindennapok, a túlélés erkölcsi dilemmái - olyan tapasztalatok rajzolódnak bennük ki, amelyek ma is felismerhetők a háborús hírek mögött. A kiszolgáltatottság és a bizonytalanság nem múlt idő, ahogy az apró emberi szolidaritás gesztusai sem, és végül örökké velünk maradnak a hazatérés dilemmái is: nincs megnyugtató lezárás, csak hosszan elnyúló belső küzdelem az emlékezés és a hallgatás között.
Ez a könyv nemcsak historiográfia, hanem egyúttal figyelmeztetés is: a háború nyelve, a fogság logikája és a túlélés erkölcsi kérdései újra és újra visszatérnek. A kötet nemcsak egy rendkívüli élettörténet rekonstruálása, hanem a magyar hadifogoly-emlékezet hiteles, forráskritikailag megalapozott dokumentuma, amely egyéni sorson keresztül teszi hozzáférhetővé a kollektív történelmi tapasztalatot, vele a múltat, a jelent, és egy elkerülhető jövőt.
1945 végére hadifogolyként Örményországba közel ötezer magyar katona került, közöttük édesapám. Azok száma, akik néhány év múlva hazatérhettek, már jóval kevesebb volt. A túlélők szórványos, rövidke visszaemlékezései jobbára napilapokban jelentek meg, főként hozzászólás formájában, de már a kilencvenes években. Édesapám viszont a hadifogság egész időszakát átfogó visszaemlékezést írt. A kötet jelentős részét kitevő első fejezetében e nyolcvanas években lejegyzett memoár olvasható, amely a második világháború végén, az ausztriai fogságba kerüléssel indul, majd részletesen megörökíti az örményországi hadifogolytáborban történteket, és a hazatéréssel zárul le. A következő fejezetekben apám kiterjedt levelezése, feljegyzései, régi beszélgetéseink és a vele készült, lejegyzett hangfelvételek feldolgozása segítségével megpróbáltam képet nyújtani az 1940-es évek diákmozgalmairól, a Turul Szövetség tevékenységéről, a haza sorsán változtatni szándékozó egyetemi ifjúság útkereséséről, a hadifogság körülményeiről, majd a háború után Magyarországon is berendezkedő diktatúra időszakáról. Hogyan lehetett a fogságot túlélni? Hogyan lehetett életben maradni és elviselni a hazaérkezés utáni nehéz éveket? Milyen erő tartotta meg azokat, akik nem adták fel hitüket, elveinket? Különösen ezek a kérdések foglalkoztattak.
A visszaemlékezésben név szerint említett hadifoglyok közül néhányról rövid ismertetőt készítettem. Az üldöztetés, ellehetetlenítés éveiben elhallgatott és így jobbára elveszett személyes történetek és az ismeretek hiánya ellenében dolgozva, minden, a kutatás során talált eseményt, nevet lejegyeztem, többek között a városunkból, Sopronból származó hadifoglyokról és hazaérkezésükről. A könyv zárásaként az elért dokumentumok és az általam folytatott kutatás eredményeként az örmény hadifogolytáborokból 1947-48 folyamán hazatérő katonák és civilek neveit gyűjtöttem össze, néhány fontos adattal kiegészítve.