Prekoncepciókban, előítéletekben oly gazdag világunkban miért pont a kontempláció témakörét kerülné el a korszellem egyszerűsítően kritikus megközelítése? Tudjuk és értjük, hogy könnyebb, gyorsabb és sokak számára emészthetőbb az előre gyártott sarkosan pontos fogalmak és címkék igen-nem, fekete-fehér dobozába belehelyezni dolgainkat. Ám imaéletünket illetően mégsem javasolt ezt az utat járni. Helyette talán megengedtetik egy paradox képpel élve, a szemlélődés csendes és mozdulatlan táncába hívnom mindazokat, akik újra, vagy még mindig, vagy - Isten kegyelméből - mindvégig vállalják a belebocsájtkozást a Végtelenbe.
A zsámoly a láb feltámasztására, vagy ülőhelyül szolgáló bútordarab. A Szentírásban Isten rendkívüli nagyságának kifejezésére, valamint Krisztus győzelmének és a világ feletti uralmának bemutatására szolgáló képi elem. Mi csak csendesen ücsörgünk rajta, hogy így is részt vegyünk Isten csodálatos tervében, mint cselekvő imádók. Imánkkal magát a világot szenteljük Istennek akként, hogy a szemlélődés során lelki áldozatot ajánlunk fel, önmagunkat adjuk oda áldozatul, hogy Krisztus által, Ővele egyesülve váljunk Istennek tetsző kedves lelki áldozattá.
Van még üres zsámoly. Szabad egy táncra?