„Nincs semmi étvágyam, a nagy magyar írók
pedig köztudottan zabáltak. A magyar irodalom
múzeumában, miután átjutottam azon, hogy Petőfit
hevesen támadták költeményei miatt, több termet
megtöltő kiállításhoz értem, főszerepben nagyjaink
receptkönyveivel, teáskannáival és kedvenc fogásaival.
Korhelyleves, lucskos káposzta és pacal.
A hányingerem csak akkor csillapodott kissé,
mikor kiszúrtam az egyik egészen irodalmi
asztaltársaságot ábrázoló fotón a Szárnyas
fejvadász főszereplő replikánsát. Roy Battyt,
aki, amikor nem vigyáztak az Őrzők a strázsán,
lángoló csatahajókat látott az Orion peremén,
és gyilkos sugarakat az éjben a Tannhäuser-kapunál.
Én meg asszony leszek, és se enni, se főzni
nem szeretek. Csak írni, és csak tésztát.
De aztán, ahogy tovább botorkáltam, végül csak
találtam valamit, amit megkívántam.
Az Ady-oltárt bemutató teremben felkapcsolt a villany,
és ott hevert Ady Endre kiterítve. A lepel-drapériával
több emberes ölet (ölelést?) alakítottak ki neki,
de én a szívére ültem volna. Miután a Willendorfi Vénusz
életnagyságú figuráját seggbe rúgtam, a szívére csücsültem volna,
mint egy lidérc, valaki, aki kedvére írhat, amikor ő
már majdnem száz éve halott.”